Shock!

George Lynchtől, akármennyire zseniális gitáros is, nem áll távol tehetségének aprópénzre váltása. Kicsit ennek a lemeznek is van egy ilyen olvasata (hallata), pláne, hogy klasszikus zenei „slágereket" szándékozott új köntösbe öltöztetni, ami 2010-ben már nemcsak hogy lerágott csont, de kissé cikinek is számít talán.

Pont ezért közelítettem fenntartásokkal az anyaghoz, sőt, sokáig egyáltalán nem akartam meghallgatni, de aztán csak győzött a kíváncsiság, és bár a végeredmény sokkal jobb, mint amire számítottam, sőt, kimondottan élvezetesnek találom a feldolgozásokat, továbbra sem tudom igazán, hogy mit is gondoljak erről a kiadványról.

Ami nagyon fontos: az elcsépelt, agyonjátszott zeneművek, mint a Für Elise, a Carmina Burana, a Tell Vilmos, a Carmen Habanera tétele vagy az Eine kleine Nachtmusik igazából csak egy alapot, kiindulópontot képeznek. George ezekre építi saját kompozícióit (mert azért az nyilvánvaló, hogy ezek nem improvizációk), amelyek viszont önmagukban, a klasszikusok nélkül is megállnák a helyüket; gyanítható tehát, hogy az ismert dallamokkal inkább csalogatni akarták a hallgatókat. Vagy egyenesen szívatni...? Pláne, hogy a lemezt a Bittersweet Symphony című, főleg reklámdalként ismert 90-es évekbeli popsláger „lincsesített" verziója nyitja (ráadásul ez dupla feldolgozás, mert az eredeti is egy régi Stones dalra épült), ami papíron furcsa lehet, de a fentieknek megfelelően itt is mindössze az alaptéma ismerős, a többi lényegében egy remek Lynch-szerzeményként is értelmezhető. A dolog pedig minden furcsasága ellenére is működik, hiszen aki ezt a lemezt meghallgatja, nyilván George gitározására kíváncsi, ami nem meglepő módon továbbra is lenyűgöző.

A dobalapok is korrektek, infó híján csak remélni tudom, hogy élő dobos játszotta fel a témákat (milyen jó is volt, amikor Atma Anur és Mike Terrana doboltak szinte az össze instru lemezen). Egyszóval nincs probléma az anyaggal, mégis, amikor felcsendülnek az ismerős és tényleg borzasztóan közhelyes melódiák, mindig arra gondolok, hogy mennyivel jobban élvezhető lenne a zene, ha ezek nem lennének itt, és csak Lynch mániákus játéka, meg a rockzenei rész maradna.

Ezt majdnem megkapjuk a végén, hiszen ott két Trans-Siberian Orchestra nóta csendül fel – a magam részéről a TSO-t mindig is vásári giccsnek tartottam, de ebben a formában még ezek is jók. Igaz, a kettő közül az egyik (Christmas Eve-Sarajevo 12/24) Savatage – és bár Criss Olivának sajnos már nem volt köze ehhez a tételhez, eszembe jut, hogy mindig is úgy tűnt, a két gitáros hasonló felfogásban játszik. Itt is kiderül, hogy valóban rokonlelkek – nem tartom kizártnak, hogy amikor Criss halála a Sava tagság a folytatás mellett döntött, több kollégájához hasonlóan George is kapott telefonhívást. Ez az időszak mondjuk pont egybeesett a Dokken reunionnal, de ki tudja, mi lett volna, ha.

Kissé merész hasonlattal a Faludy-féle Villon-átköltésekhez tudnám ezt a lemezt hasonlítani: jól felismerhetően benne van az eredeti, de mégis teljesen más, önálló alkotás. Ha egy kicsit reálisabban akarom megközelíteni a dolgot: a „feldolgozás" kifejezés használatának ilyen esetekben van igazán létjogosultsága. Lynch tényleg akart kezdeni valamit az eredeti művekkel, sikerült is őket saját képére formálnia, ez esetben pedig a cél szentesíti az eszközt – más kérdés, hogy a végeredmény találkozik-e a hallgató ízlésével.