Shock!

Előrebocsátom: nem tudok elfogulatlan lenni a Gire zenekarral kapcsolatban. Az első demójuktól annak idején kvázi elájultam, majd kikiáltottam a 90-es évek metaljának. Sosem gondoltam volna, hogy az első nagylemezről pontosan tíz év múlva lesz lehetőségem írni. Pedig akkoriban még nem is volt tagja a zenekarnak Kátai Tamás, aki gyakorlatilag belépésétől kezdve meghatározta milyenné kell válnia a Gire zenei világának a továbbiakban.

Az elmúlt egy évtized alatt folyamatosan figyelemmel kísértem a kiadványaikat, az utóbbi öt évben pedig erősen drukkoltam, hogy legyen végre lemez. Végül lett, habár felettébb lassan. Megkínlódtak érte, de elkészült. A körítés több, mint pazar, a digipack borító kívül-belül ízléses és egyedi (olyan „kátaitamásos"), élmény egy ilyen kiadványt kézbe venni, tapogatni, lapozgatni.

A cd-n pedig gyakorlatilag az eddig hallott legjobbnak ítélt Gire nótákat hallhatjuk, némelyiket új köntösben, kicsit megpiszkálva, feljavítva, illetve néhány korábban meg nem jelent dal is felkerült ide, melyek közül az egyik az egykori (mondhatni kultbanda státuszt elért) Necropsia zenekartól a Trans Express - természetesen átformálva. Sajnos a hangzás olyan, amilyen, ezen kár rágódni, irdatlanul minimál összegből nem lehet csodát tenni, Gire-ék a lehetőségeikhez képest megpróbáltak mindent amit csak tudtak.

Írhatnék szóvirágokat, hogy mit jelent (és mit okoz) a Gire zenéje, vagy akár belinkelhetném a korábbi kritikákat, és bármilyen patetikusan is hangzik, ez tényleg az a világ, amibe bele kell merülni, el kell veszni benne, meg amúgy is alaposan beléd mar, ha ráérzel az ízére. Pedig közel sem tökéletes, mégis, összehatásában elősejlik valami időntúli érzés, valami furcsa szabadság(vágy) és vizualitás. Pedig a recept könnyűnek tűnik: végy néhány csontegyszerű riffet, halmozz rá bizarr szintifutamokat, effekteket, kiabálj mindenféle dalszövegként egyáltalán nem megszokott sort (tehát mondjuk ki: verset), és mixeld össze mindezt úgy, hogy az égvilágon ne hasonlítson semmihez (na igen, ez a legnehezebb része a procedúrának).

Ez is olyasfajta zene, amit ha hallgatsz, azt érzed, meg tudod állítani az időt, megragadni néhány olyan részletét a világnak, amire talán senki nem figyel, és kincsként, féltőn mindezt megmutatni, hátha más is fogékony minderre. Mindemellett benne van az életigenlés, még akkor is, ha olykor a dalokban érezni az elmúlás viharos szelét. Igen, talán a Gire-nak ezért kellett megszületnie, hogy egy kicsit állóképpé varázsolja a pillanatok sokaságát.

Hiába hallottam már kismilliószor a dalokat, még sokadik alkalommal is rá tudok csodálkozni apróságokra: tényleg az a fura effekt szólt emitt, a basszusgitár mindig ilyen témákat hozott egy másik helyen, a hegedű vagy furulya olyan formában már ott volt a korábbi verzióban is?

Most pedig itt ülök és picit sírdogálok, hogy vége, és ezt a cikket talán inkább nekrológként kellett volna megírni, nem így, ilyen hevenyészett módon, magamban belül pedig reménykedem, hogy valamilyen formában egyszer lesz ennek folytatása. Kell, hogy legyen. Pont ezért most egy kicsit más részletek érintettek meg a zenéből, igazából apróságok, hol egy líraibb megtorpanás, hol egy rézsút átsuhanó, kifacsart szintetizátortéma, vagy a világ legegyszerűbb riffje.
Pontozni szinte lehetetlen, hiszen egy korszak lenyomata ez a dalgyűjtemény. Szerezzétek be, bármilyen formában.