Shock!

A Goatwhore sosem lesz számomra csupán egy a sok száz rombolásra berendezkedett alakulat között, már csak azért sem, mert tíz évvel ezelőtt éppen a Blood For The Masterrel köszöntem be a Shock! (hon)lapjaira. Utóbbinál azonban sokkal fontosabb, hogy a New Orleans-i kecskeimádók időközben határozottan intézményesültek a black/death/thrash metal undergroundban, az új lemezzel pedig alapításuk negyed évszázados (!) jubileuma megünneplésének adják meg a lehető legjobb módját. A tábor pedig örömmel bont majd viszkisüveget a jeles alkalomra, hiszen az Angels Hung From The Arches Of Heaven olyannak mutatja a Goatwhore-t, amilyennek a kemény mag megszerette: változatlannak.

Többek között Lemmy és a Motörhead is rengeteget tett azért, hogy ma már senkivel se kelljen komolyabban összeveszni, aki azt bizonygatja, hogy nem csupán a változatosság gyönyörködtethet. Többet között én is vizionáltam itt-ott a majdani potenciális változások mikéntjét a Goatwhore-nál, ők azonban köszönték szépen, le sem tértek arról az egyenes vonalról, amelyen már a Master idejében is tanyáztak. Aki hajlandó volt közelebbről is feltúrni az almot, nyilván észrevette, hogy távolról sem olyan homogén az utóbbi évek felhozatala, mint amilyennek távolabbról nézve tűnik, és az új lemez is úgy lett a Vengeful Ascension hű követője, hogy megvan a maga egyedi, barázdált arcéle.

Ahogy az X-Faktor óta tudjuk, sosem jön rosszul, ha akad a bandádban egy zseni, és e tekintetben a Goatwhore legkomolyabb oszlopa a gitáros/énekes Sammy Pierre Duet (lásd még Acid Bath, Crowbar). Személy szerint ő az a gitáros, akit az idén életre (?) erőszakolt Panterában a leginkább el tudnék képzelni Darrell Lance Abbott helyén, elsősorban a gitárhoz fűződő mániákus viszonyuk okán. Sammy neve azonban persze nem cseng kellően jól ehhez, egyesek szerint el is tékozolja páratlan tehetségét ebben a bandában, mások (köztük én is) úgy tartják, hogy tökéletes helyen van itt. Még akkor is így van ez, ha az újabb anyagaik producere, Jarrett Pritchard messze nem tolja áldásos tevékenységét annyira előtérbe, mint ahogy azt Erik Rutan tette pár lemezzel odébb.

Piszok nehéz dolog egy Goatwhore-albumot részletekbe menően analizálni, és ha már eddig halogattam, most már inkább hozzá sem fogok. Alig hiszem ugyanis, hogy a Tisztelt Érdeklődő Közönség megközelítését bármilyen módon befolyásolná, ha a tizenegy dalos gyűjteményből mondjuk a felettébb kifejező című Voracious Blood Fixation nevű tételt ajánlanám a figyelmébe, valamilyen ezoterikus szakmai sugallat okán. Mindenki tudja, hogy a Goatwhore-t egyben kell lenyelni, és ha az első korty tetszett, garantáltan nem hervad le a mosoly az arcodról a sátánkényeztető szeánsz végéig. Legkésőbb a koncerteken megbizonyosodtam róla ugyanis, hogy nem csak rám van üdítő hatással az a fölényes magabiztosság, amivel Sammyék ezt a vidéket járják.

Ne menjünk el persze Louis Benjamin Falgoust II teljesítménye mellett sem, aki roppant hatásos bömbölésével (élőben pedig nagyszerű frontemberi teljesítményével) nagyban hozzájárul ahhoz, hogy így lehessen szeretni a Goatwhore-t. A brigád pontosan tudja, hogy a legjobbak között van abban, amit csinál: csendben közelíteni, majd letépni az arcát bárkinek, legyen az barát vagy ellenség. Ha olykor (kicsit) vissza is vesznek a tempóból, a fenyegető tekintet végig ott marad, nekem pedig olyan nevek ugranak be hallgatózás közben, mint a korai Immortal, a Morbid Angel, meg az a thrashbanda, akik miatt végre igazán megszeretem a stílust, csak még nem futottunk össze.

Ilyenkor szép az élet. Köszi a Goatwhore-t, Jézus!