Elképesztő belegondolni, hogy a Sammy Duet (ex-Crowbar, Acid Bath) és Ben Falgoust (Soilent Green) nevével fémjelzett Goatwhore immár saját jogán is húsz (!) éve tapossa a mókuskereket. Nemhogy megfáradni nem látszik azonban a brigád, de az egyre feljebb helyezett lécet egyre nagyobb magabiztossággal ugorja meg az underground frontvonalába igyekvő társulat. Gyakorlatilag alapításuk óta hároméves ritmusban okádják ki magukból a friss témákat, hogy aztán egyből vissza is ugorjanak a turnégőzhenger pilótafülkéjébe, ahol a legjobban érzik magukat. Bő két és fél éve már, de ma is elevenen él bennem, ahogy a Dying Fetus vendégeiként a Yukban (a headlinert is beleértve) feltörölték mindenkivel a padlót, olyan lendülettel, amire az úgymond fiatal titánok közül is csak kevesen képesek. Minden elfogultságot félretéve mondhatom, hogy a színtér egyik legjobb frontembere és legkreatívabb gitárosa játszik itt egy ellenállhatatlan groove-os thrash-death-black vegyületet, és rohadtul nem szenvednek ötlethiánytól.
Az egyetlen lényegi változás, hogy a hangmérnök-kérdésben Erik Rutan helyett Jarrett Pritchard mellett döntött ezúttal a kvartett, amire valószínűsíthetően csak a vérfrissítés miatt lehetett szükség, hiszen egy fikarcnyi hiba sem volt a korábbi sorlemezek hangzásával, ráadásul a fejlődési ív is töretlennek mutatkozott Rutan társaságában. Pritchardnak köszönhetjük többek között a legutóbbi 1349-album hangágyúvá műtött soundját, Sammyék esetében viszont szerencsére jóval kisebb a játéktér a potméterek mögött, hiszen ez a banda nagyon is jól kitalált, bejáratott hangzással bír. Azért aki jobban odafigyel, az észreveszi, hogy az emlegetett elegy arányai megváltoztak kissé most. Első körben inkább thrashesnek mondtam volna az anyagot, utóbb viszont csak annyit mernék határozottan állítani, hogy a négyes egyértelműen tovább finomította az eddig meglévő Goatwhore-formulát. Kevésbé a mindent elsöprő lendület megtartása, sokkal inkább a kidolgozottság volt most a rendezőelv, ehhez pedig minden eddiginél kifinomultabb gitárhangzás társul. Amivel az én szívemet speciel annyira nem nyerték meg.
Ha a pontszámból ez tűnne ki, mégsem tartom visszalépésnek az új anyagot az instant szerelem Constricting Rage Of The Mercilesshez képest, a megszólaláson kívül tényleg egyetlen ponton sem tudnék kötekedni, a gépezet alig hagy támadási felületet. Az, hogy ezúttal jobban kivehetőek a dalstruktúrák kontúrjai, nem válik hátrányára a négyesnek, Falgoust iszonyú modortalan, mégis meghökkentően fogós „éneke" úgyis kiirtja a simulékonyság minden illúzióját, és ez rendben is van így. Azt sajnálom egyedül, hogy az a bizonyos Duet-sound nem tép szét hasonlóképpen, márpedig a friss interjúk alapján hősünk egyetlen ihletforrása továbbra is a Patás, most mégis be kell érnünk az ámulatba ejtő, gitárnyakon bemutatott villongásokkal. A ritmusszekció pontosan olyan masszív, amilyennek ebben az esetben lennie kell, ami önmagában sem kevés, ráadásul a zenekarhoz annak idején mindössze 17 évesen csatlakozott Zack Simmons olyan fölényes magabiztossággal hozza a csúnyán összetett témáit, ami a komplett death/thrash metal mezőnyt tekintve is kiemelésre érdemessé teszi a nevét.
Meggyőződésem, hogy a durvább zenék hívei közül a Goatwhore bárkivel képes lehet megszerettetni magát, és ugyanígy bárkit képes lehet elriasztani maga mellől. Azokat, akiknek a tekintete New Orleans nevének említésétől azonnal elhomályosul, és azokat is, akiknek a Down vagy a Crowbar (hogy csak az alapbandákat említsük) sem feltétlenül a szíve csücske. Éppen ezért mondom, hogy számomra a Goatwhore immár két évtizede A Tökéletes Zenekar.
Hozzászólások