Shock!

Nagy meglepetés senkit nem érhet az új Godsmack albummal kapcsolatban, miután koncert- és feldolgozáslemezről van szó, amelyen semmi új nincs, azaz van, de az olyan, mintha nem lenne. Ráadásul arról a Godsmackről beszélünk, amely nem a meglepetésekről és az irányváltásokról híres. Két év telt el az általam mai napig kedvelt The Oracle megjelenése óta, aztán friss nóták helyett kaptunk egy csápolós anyagot, plusz négy értelmezhetetlen másolatot (erről majd később), mintha elfogyott volna a szufla. Nem beszélve arról, hogy a most megjelentetett produkciót még 2010-ben rögzítették Detroitban, talán nem véletlen, hogy az Oracle egyetlen dala sem szerepel rajta, miután éppen azt turnéztatták akkoriban. (Logikátlanság a logikában, hogy ha csak most jelent meg, akkor miért nem?)

A tizenkét szám (plusz a dobszólónak értelmezhető akármi) főként az első három albumról lett mazsolázva. A Godsmack, az Awake és a Faceless legnagyobb durranásain kívül helyet kapott még a „IV" korongról a The Enemy és a Speak, így zömében az első öt év terméséből válogattak. Jó érzékkel, biztos szerkezettel, amely hangulatában, tökösségében és a csipetnyi extrákkal megbolondítva maximálisan hozza az elvárt eredményt. Az utómunkálatoknál néha túlcsiszolták a dolgot, időnként azonban mintha észbe kaptak volna a pultnál, és diszkréten benne hagytak Tony Rombola szólóiban egy-egy nem tökéletes hangot, vagy egy félrecsusszant dobütést. (Régi, régi szép idők, amikor egy koncertalbum erejét éppen a tévedések lehetősége adta...)

Sorjáznak a slágerek, a kötelező Straight Out Of Line-tól kezdve a zseniálisan elszállt Voodoo-n át a koncertzárónak kiváló I Stand Alone bús fejszaggatójáig. A Godsmack erejéhez, intenzitásához és akaratához kétség sem férhet, Sully Erna egyénisége túl erős ahhoz, hogy bárki is lagymatagságot engedjen meg magának. Ilyen szempontból talán hiánypótlónak tekinthető az anyag, hiszen a tizenhét év alatt ez az első olyan album, amely a koncerteken nyújtott gyalulásból ízelítőt nyújt.

Üresjáratot nem nagyon találni, talán egyet, de az igen csúnya mellényúlás: a Batalla de los Tambores – mint mutatvány - állandó koncertelem a Godsmacknél, de a maga hat és fél percével albumon hallgatni inkább idegesítő, mintsem figyelemre méltó. Élőben valószínűleg jól üt, ahogyan Larkin és Erna hosszasan püföli a dobot és annak rokonait, de tegyük hozzá: egyikük sem akkora talentum, hogy ezt ilyen hosszan rögzítsék az utókor számára. (A „Batalla" kifejezésre Dave Lombardo vélhetően röhögne egyet, minden udvariasságát összeszedve.) Semmitmondó dobolás, közönségcirógatónak jó, de alaposan lelóg az albumról. Hogy ellenpéldát említsek: a Serenity keleties, elszállós hangulata viszont még koncerten is úgy üt, hogy az embert megbizsergeti a szele, kár, hogy Sully Erna hangja a mélyebb és a visszafogottabb régiókban nem érvényesül úgy, mint amikor szabadjára engedi a bölényt a torokból. Ernára egyébként egy rossz szavunk sem lehet, bár engem kifejezetten idegesít, amikor James Hetfieldet utánozza már-már paródiába illő módon. (Ennél már csak az idegesít jobban, ha James Hetfield utánozza James Hetfieldet már-már paródiába illő módon.)

A koncert CD néhány gyenge pillanat ellenére remek. Szó sincs közönség-ájultató trükközésekről, de a cél nem is ez, inkább az energia átcsapása a színpadról a bólogatók felé. Az pedig sikerül, még felvételen keresztül is érezni a duracell-póvát. (Túllihegni azért nem kell a dolgokat. Nem tudtam visszatartani az asztalcsapkodós hahotát, amikor a L&I nagyszerűségét egy külföldi magazinban a Maiden Live After Death koncertfelvételével állították párhuzamba. Azért a zenei orgazmusnak is vannak fokozatai, mint a nyalakodásnak Micimackónál, aki éppúgy szemez egy csepp mézzel, mint a telepakolt bödönnel, mégsem egyformán izgul be mindkettőre.)

S itt kell áttérnünk a kiadvány második felére, vagyis az Inspired részre. Négy feldolgozást hallhatunk, nem igazán tudni, miért. Joe Walsh klasszikusa, a Rocky Mountain Way újabb tálalása semmit nem nyújt, de a rádiók biztosan szeretik Ámérikában. Az utána következő Come Together a Beatlestől viszont harmatgyenge, tényleg, élményszámba menően. (Értem én, hogy „inspired", de az az affektálás, ahogyan énekesünk az utolsó „over me"-t benyökögi a mikrofonba, egészen elképesztő.) Valami nem stimmelhetett arrafelé, amikor ihletadóként a The Beatles jött szóba, ha viszont komoly a dolog, akkor sem kötelező nyilvánosan teszkógazdaságosítani az aranyat. Nagyjából ugyanez a helyzet a Time-mal. David Gilmour egyszer már odaröffentette azt elég rendesen, attól még nem lesz jó, hogy Erna megpróbálja leutánozni, nem is említve (de, éppen említem) a szólót, amelynek Pink Floyd eredetije benne van a Top100-ban, itt meg ócska tucatizévé silányodott. De a végére maradt a kedvencem. Úgy tűnik, a Nothing Else Mattersről mégis le lehet húzni a hatvanhétmilliomodik bőrzekét is, legalábbis Ernának sikerült hetfieldesen végigplasztikolni egy zongorás depressziót. Gyanítom, amcsi tiniminik tízezrei sóhajtották tele a limonádés korsót, hallgatva a billentyűs klónt. Nem tudom, létezik-e lerágottabb csont e remekműnél, mindenesetre köszönöm szépen, de legközelebb már csak akkor tessenek szólni, ha valaki elpukizza elejétől a végéig, hangról hangra, na, azon még meglepődnék, az nagy durranás lenne. (Persze csak felvételről, nem élőben. Egyezzünk ki egy koncertfelvételben. Utómunkálatok nélkül.)

Az album aktualitását talán csak az az abszurd tény adja, hogy Erna hangszálproblémái miatt éppen a múlt hónapban fújták le két koncert után a teljes európai turnét. Itt van helyette ez, ohne Oracle. Jóslatokba ne menjünk bele, hogy mikor lesz új stúdióanyag. Pedig kellene, mert hat év alatt három albumból kettő csak piacboldogító szerepet töltött be, ez pedig kezd furcsa gondolatokat szülni a jámbor hallgatóságban. Olyan érzésünk támadhat, mintha a csapat próbatermi tanácstalanságba süppedt volna: „Mi legyen? Dobjunk ki egy koncertlemezt, néhány feldolgozással nyakon öntve. Jó. És aztán? Aztán majd meglátjuk."

Pedig inkább egy újabb istencsapására várnánk, nem pedig a régi pofonok felidézésére. Szó se róla, a Live & Inspired kiváló arra, hogy elnosztalgiázzunk és kocsmázzunk mellette, de reméljük, nem kell három évet várni egy igazi albumra. És talán hamarosan megérkezik az inspiráció is. Az igazi.