Shock!

Ezt sem hittem volna, hogy egy Kanadában működő, hullasminkes black csapat ennyire tetszeni fog. Mondjuk ennek az a része bizarr inkább, hogy ilyen zenekarok nem Norvégiából származnak. A Gothërfall limitált példányszámú cd-jét juttatta el hozzánk, ami nyilván csupán azért limitált, mert a tokban elhelyeztek egy pengetőt a zenekar logójával, és egy ezüstszínű zenekaros matricát. Nem egetrengető dolog, de mindenképpen kedves.

A csapat olyan szinten igényes a cd kiállítására, hogy ezzel már félig levettek a lábamról: 24 (!!!) oldalas füzet, tetszetős grafikai munkával (a füzethez felhasznált képeket egy valószínűleg elhagyott börtönben készítették, elég nyomasztó is lett), ügyes zenekari fotókkal (persze black metal, meg minden klisé ott figyel, de akkor is jók, na!), minden elismerésem. A hangzás sem rossz, és a zene főleg, ehhez meg vegyük hozzá, hogy mindezt valószínűleg saját erőből hozták össze, mert kiadó nincs mögöttük. (Amúgy iszonyú jó illata van a füzetnek, imádom az ilyen finom tengerentúli „nyomdaszagot", csak a kinti kiadványoknál éreztem ugyanezt az illatot – de ez már saját perverzió.)
Sajnos a honlapjuk jelen pillanatban átalakítás alatt áll, így több információt nem tudok róluk mondani, a borítóban annyi olvasható, hogy 2002 és 2004 között készült írták a nótákat, és 2004 nyarától 2006 tavaszáig vették fel apránként. Nem kapkodták el, az már biztos!

Maga a zenei rész teátrális black metal, valahol a Dimmu Borgir és a Cradle Of Filth vonalán. A lemezt pedig érdekesen osztották fel, három darab hat perces dal között egy-egy, cirka egy percnyi (síri zörejekkel teli) átvezetés hallható, utána jön egy majd' öt perces, utána ismét egy átvezetés, majd egy tíz perces tétel, aztán fél perc után egy húsz perces opusz, melyet három részre bontottak a borító szerint. A szövegek vegyesek, angol és francia nyelven egyaránt káromolják a világot. A vokál hihetetlenül változatos, az igazi blackes acsarkodástól, sivítástól kezdve, mély, magas hangokig minden itt van, hisztérikus szavalás, amit csak el tud képzelni az ember a stílusban. Sőt, még Csihar Attilát idéző néhány sor is akad, vagy máshol effekttel torzítják a mondanivalót. Tényleg előad a Decay művésznevet viselő vokalista. A billentyűs hangszereket gazdagon használták, a vokál mellett az övék a fő terep, e kettőstől lesz az egész tényleg olyan monumentálisan színpadias hatású. Mondjuk nekem szimpatikus a dolog, de hát nem is vagyok trve.

Ha Európában lennének, már rég szerződtette őket volna valamelyik nagyobb metalkiadó, meg is érdemelnék, arról meg fogalmam sincs, odaát mennyire lehet ezzel a zenével koncertezni egyáltalán. Az égvilágon semmibe nem tudok belekötni, ami miatt valami ne tetszene (na jó, a dobtémák lehetnének picit invenciózusabbak, az utolsó dalban van egy hosszú billentyűs rész, ahol gyakorlatilag csak a kétlábgép soroz, az oda kevés már. Hiányzik egy Nick Barker ihletettségű ütős innen, az tény. (Bár arról sem vagyok meggyőződve, hogy ez nem gépdob...).

A hónap kellemes meglepetése számomra, aki meg egy kicsit is érdeklődik az ilyen kommerszebb black metal zenék iránt, vesse rájuk magát rögvest.