Sokakkal ellentétben számomra mindig is a '79-es keltezésű Down To Earth okozta a legszebb pillanatokat a Rainbow életművéből, ahol ugyebár már Graham Bonnet állt a mikrofon mögött Ronnie James Dio utódaként. Több összetevője is van annak, hogy miért alakult ez így: biztosan nagy szerepe volt benne, hogy édesapám suhanckoromban számos alkalommal lepörgette a „szivárványos" bakelitlemezt. Az isteni tehetséggel megáldott Bonnet hangszínétől már az első alkalommal is libabőrös lettem, és ami még lényeges: Dio után az embernek abszolút nem volt semmilyen hiányérzete az új énekessel kapcsolatban. Ritchie Blackmore-t valahogy mindig megtalálták a kiugró őstehetségek (vagy ő találta meg őket), ha éppen frontemberi posztot kellett betölteni valamelyik zenekarában.
Mint tudvalevő, a Rainbow Bar két dudása sajnos csak egyetlen lemez erejéig viselte el egymást, így Bonnet kénytelen volt továbblépni, majd új csapatot alakítani. Azonban őt sem kellett félteni, hiszen – akárcsak kollégájának – mindig sikerült összeakadnia azokkal a gitárosokkal, akik még manapság is a szakma krémjének (mások számára inkább a szakma rémének) számítanak. Eleinte Michael Schenkerrel kollaborált az MSG-ben, majd következett az Alcatrazz Malmsteenel és az őt váltó Steve Vaijal, de később Chris Impellitteri szólólemezein is hallhattuk a rajongók által csak The Most Powerful Voice In Rocknak elnevezett énekes hangját. Bár utóbbi anyagok közül egyik sem vált akkora klasszikussá, mint a már említett Rainbow-lemez, mindenképpen örömhír, hogy – Blackmore felemásra sikeredett Rainbow-feltámasztása mellett – idén a zenekar ex-pacsirtái is stúdiólemezekkel jelentkeztek. Joe Lynn Turner a Sunstorm projecktel adott ki egy kiváló hardrock/melodikusrock-lemezt Edge Of Tomorrow címmel, Bonnet pedig összetrombitált egy ütőképes szólócsapatot a félelmetes névvel és roppant bájos megjelenéssel megáldott Beth-Ami Heavenstone basszerleánykával, Mark Zonder dobosállattal, Conrad Pesinato gitárosemberrel, valamint az Alcatrazz ex-billentyűsével, Jimmy Waldóval.
És hogy milyen is lett végül a Grahamhez képest jóval fiatalabb generációval megerősített The Book? Nos, amellett, hogy főhősünk szinte már viccesen jó formában énekel 68 évesen, a dalok között azért akad némi rétesbevaló töltelék is. Arról nem is beszélve, hogy a hangzás is lehetne kicsit súlyosabb. Egy korszerűbb – esetleg D-re hangolt – hangzáskép biztosan javított volna valamit ezen a régisulis megszólaláson, bár lehetséges, hogy tudatosan alakították ilyenre. A lemezt nyitó, Rainbow-ízeket felmutató Into The Night mindenképpen az erősebb pillanatok közé tartozik, akárcsak a Survivor/Journey-ihletettségű, kaliforniai naplementéket eszembe juttató, személyes kedvenc Rider, de a terjedelmes vokálokkal alázengetett Dead Man Walking is a szerethető kategórián belül mozog. Hosszútávon még a The Dance érzelmes dallamai is működnek, valamint a rekesztős, egykori hajbandákat idéző California Airen sincs mit szégyellni. Azonban a többi nóta valahogy nem hagyott túl mély nyomot bennem, hiába nyújt átlagon felüli teljesítményt szinte mindegyikben a már nagypapakorú frontember.
A kettes cédére a csapat újravette Graham életművének legszebb pillanatait, de azért az durva, hogy a harminchét évvel ezelőtti, eredeti Rainbow-dalok karakteresebben szólnak, s ugyan Pesinato technikailag jóval ügyesebb, mint legendás elődje, messze nem képes ugyanolyan ízesen és feelingesen tálalni Ritchie szólóit. Ahogyan például elmaszatolja Blackmore nyúlfarknyi, de az egyik legszebben kibontakozó impró-szólóját az All Night Longban, nem is igazán méltó az örökbecsű klasszikushoz. Az újravett szerzeményekben billentyűző Angelo Vafeiadist is legszívesebben seggberúgnám (már csak a név miatt is) az Eyes Of The Worldben nyújtott alakításáért, ugyanis pont a nóta legütősebb témáit felejti el klimpírozni a hangszerén. Nem értem, hogy ezeket a dalokat miért nem Jimmy Waldóval játszatták fel, akinek egyébként hatalmas pacsi jár az egyes cédén hallható Hammond-szőnyegekért... Ugyanakkor Bonnet tényleg félelmetesen teljesít még ennyi év elmúltával is, ha csak persze nem valami trükk áll a dolog mögött. A Stand In Line és a Night Games is olyan, mintha nem is telt volna el közben huszonnyolc-harmincöt év. Szóval tök jó, hogy Bruce Dickinson egyik legnagyobb kedvenc vokalistája még mindig ilyen kirobbanó formát nyújt a hetedik X felé közeledve, hiszen csak Ian Gillan idősebb nála a terjedelmes Purple-családfa énekesei közül.
Májusban Joe Lynn Turner, év végén Glenn Hughes és Graham Bonnet... Minden jel arra utal, hogy az öregek képtelenek leállni. Kíváncsi leszek, hogy David Coverdale-nek lesz-e ehhez még értékelhető hozzáfűznivalója a közeljövőben.
Hozzászólások