Shock!

Return Of The Reaper – avagy a Kaszás visszatér! Igen hangzatos cím, épp csak nem értem, hiszen régi cimboránk, a Halál bizony el sem ment. A Grave Digger gépezet ugyanis töretlenül dübörög immár több mint három évtizede, legutóbb pedig épp két éve jelentkeztek friss stúdióanyaggal. Szóval nem volt feloszlás vagy olyan pihenőidő, amely indokolttá tenné a „visszatérést", de tulajdonképpen nem is ez a lényeg, hanem az anyag minősége, a többi pedig nem több felesleges okoskodásnál.

Azt azért elismerem, hogy a meglehetősen lecsupaszított, mindennemű sallangtól mentes lemezanyag jelenthet egyfajta visszakanyarodást, és mivel jómagam a riffelős, zúzós Digger-albumokat szeretem, maximálisan örülök is ennek. A The Grave Digger vagy épp a Knights Of The Cross épp azért oly kedvesek a szívemnek, mert pont azt nyújtják, amit Chris Boltendahléktól hallani akarok: szárazon horzsoló riffeket, Chris gurgulázó énektémáit és vastag kórusokat. A Return Of The Reaper pedig maximálisan illik ebbe a sorba. H.P. Katzenburg billentyűs a lemez nagy részén pihen, így ezúttal elmaradnak az olyasfajta epikus dolgok, mint amik például a Rheingoldon túlzottan is burjánzottak, az összkép pedig egy pőre, cicomamentes heavy metal-lemezt mutat.

A Chopin Gyászindulójának némi mennydörgéssel, nyerítéssel és sikítással feltunningolt verziója (ez a címadó) után berobbanó Hell Funeral kapásból leszakítja az ember arcát. Méregerős, sallangmentes Digger-darab, fogós, vastag kórusokkal és egy kellemesen kocka, de erőteljes riffel. Szép számmal írtak most ilyeneket, így még azt is elnézem nekik, hogy a harmadik Tattooed Rider indításánál konkrétan lenyúlták a Judas Priest Turbo Loverjét. Kár érte, mert egyébként jó kis dal ez is, nem is értem, miért kell elrontani egy ilyen pofátlan húzással. Annak ellenére, hogy 2010-től a csapat egy gitárossal, Alex Rittel áll fel, a riffcentrikusság egyértelműen nem szenvedett csorbát, sőt. A Wargod, a Resurrection Day vagy a Satan's Host lendületessége ebből a szempontból is magáért beszél.

Bár Chris az anti-hang megtestesítője, a Grave Digger mindig is erős volt balladákban. A lassan hömpölygő Season Of The Witch is süt, és jól is esik a fülnek a sok döngölős, duplázós tempó után, ahogy a záró, zongorás Nothing To Believe is rendben van. Sok pihenésre persze nincs idő a tizenhetedik Grave Digger nagylemez bő negyven perce alatt: a Season pihenőjét követő Road Rage Killer rögtön vissza is kapcsol magas fokozatba, érdekessége pedig, hogy gitártémáiban túlteng kissé a smolskizmus, azaz leginkább olyan, mintha a Rage Unityjéről vagy Soundchaserjéről mentették volna át. Alaposan fel is dobják vele a tipikus Digger-témák sorát. A tipikus jelző azonban esetükben semmiképp sem negatív, hiszen bár a dalokban hallható megoldások kivétel nélkül ismerősek lehetnek korábbi korongokról, a végeredmény mégis meggyőző. A Grave Desecratort, a Dia De Los Muertost és társaikat ugyanis egyszerűen jó hallgatni.

A csapat továbbra is mentes tehát a nagy megfejtésektől – gyorsan hozzá is teszem: szerencsére –, amihez értenek, azt azonban még mindig remekül hozzák. Szögletesek, sablonos, de erőteljesek és szórakoztatóak, a Return Of The Reaper pedig egy kifejezetten jó lemez. És mielőtt elfelejtem: ahogy 2005 óta mindig, a borító ezúttal is Havancsák Gyula munkája.