Shock!

A kaliforniai Great White parádés visszatérést produkált a 2007-es Back To The Rhythm lemezzel, és elég gyorsan kirukkoltak a folytatással. Időközben a basszusgitáros Sean McNabb helyére ugyan új ember érkezett Scott Snyder személyében, de a bluesos hard rock zene mesterei ettől természetesen jottányit sem változtak.

A stílus ezúttal is ugyanaz, ami miatt annyira lehet szeretni őket, az összkép ugyanakkor egy kicsit még lelazultabb, mint legutóbb volt. Jack Russellék persze mindig is vonzódtak a lírázáshoz, így aztán senki számára sem lehet meglepő, hogy ezúttal is írtak egy nagy adagnyi lassú vagy lassabb nótát, tehát nem a balladák aránya változott számottevően. Sokkal inkább arról van szó, hogy még a húzós dalok is bluesosabbak, csupaszabbak, mint két évvel ezelőtt. Ezt a jelleget a száraz, puritán hangzás is csak tovább erősíti.

Egy Great White albumról igazából nehéz értelmeset mondani ilyen múlt után – több mint 30 éves zenekarról van szó, habár hosszabb-rövidebb kihagyásaik azért akadtak közben –, mert aki szereti a bandát, tudja, hogy megbízhat bennük. Én is úgy vagyok vele, hogy hiába áll hozzám közelebb az előző album erőteljesebb világa, nem vagyok képes kiszedni a Risingot, ha egyszer beraktam, mert egyszerűen annyira élő, lüktető és őszinte. Ráadásul ez itt az az eset, amikor az sem tud érdekelni, hogy egy sor újonnan elővezetett nótarészletet, riffet, sőt, akár konkrét dallamfordulatot már ők maguk is többször elsütöttek: ez itt kortalan feelingzene, ahol tökmindegy, hogy a tyúk vagy a tojás létezett-e előbb. Ülnek a míves gitártémák, a finom szólók, díszítések (Mark Kendall a legnagyobb és egyben legalulértékeltebb császárok egyike ezen a bluesos vonalon), Russell ráspolyos hangjának nem lehet ellenállni, és persze maguk a dalok is rendben vannak, még ha el is férne a lemezen több energikus momentum.

Ezúttal nem vélek felfedezni olyan kiugróan erős szerzeményeket, mint a Back To The Rhythm, a Here Goes My Head Again vagy a Was It The Night? voltak az előző albumon, inkább egységesen izmos a Rising. Ha szereted a bandát, a nagyon komoly '70-es évek-feelinggel átitatott, száz százalékosan amerikai Shine, a talán legfogósabb, jellegzetesen kesernyés Loveless, a kalapálósabb tempójú My Sanctuary vagy a Down On The Level ízes rock-blues-funk egyvelege nyilván nálad is ott lesz a közelgő meleg hónapok állandó soundtrackjei között, így különösebb műelemzésnek nem látom értelmét. Amennyiben nem ismered őket, inkább a '89-es ...Twice Shy-jal vagy a '92-es Psycho Cityvel kezdd a haverkodást, de ha azok bejöttek, ez is garantáltan kelleni fog. Nem szögeket zabáló, lakásszétverő metalt játszik a Great White, de nyári dögléshez, lelazuláshoz eszményi aláfestés ez a hagyományőrző hangulatrock. Eljöhetnének már valahová a környékre egy klubturnéra.