Korábbi jó tapasztalataim okán zömmel egyből felfigyelek rá, ha valahol a görög black metal szókapcsolatot hallom, a Hail Spirit Noirra azonban mégis nehezen magyarázható késéssel vetődtem rá. Ha mással nem is, azzal talán magyarázhatom a bizonyítványt, hogy a hellén trió megtestesíti mindannak az antitézisét, amit egy görög black metal zenekartól várna az ember. A HSN inkább tűnik egy tőrőlmetszett hippi zenekarnak a '70-es évek Amerikájából, akik éppen egy kicsit gyorsabban és keményebben űzik mesterségüket a kortársaiknál. Akár az Ulver is képes lehetne valami hasonlóra, ha a Childhood's End cover albumuk folytatását a saját szájuk íze szerint főznék ki – ott ugyebár ugyanez a kor és a pszichedelikus rockzene újrafelfedezése volt a móka tárgya, amolyan l'art pour l'art jelleggel. Ez a görög kísérlet hasonlóan meglepő és mulatságos, ugyanakkor nem kevésbé autentikus törekvés a revival fokozására.
Az avantgarde metalban utazó Transcending Bizarre? zenészei 2010-ben döntöttek úgy, hogy más utakon próbálják ki magukat, és már a tavalyelőtti Pneuma debüt is határozottan megmutatta elképzeléseik sikerét. Mivel a TB? azóta sem igen mozgatta magát új kiadványok terén, úgy gondolom, hogy ma már a három görög első számú zenekarának tekinthető a HSN. Az Oi Magoi tulajdonképpen nem is tesz mást, mint learatja a Pneuma által elvetett magokból szárba szökkenő termést, ami egy letisztultabb, érettebb produkcióban ölt ezúttal testet. Az is igaz persze, hogy mint sok más hasonló esetben, itt is éppen a szélsőségek megnyirbálása által lesz számomra kevésbé ízletes a főzet, de azt is tudom, hogy fenntartásaimmal kisebbségben maradok. A HSN 2.0 ugyanis egy sok szempontból tökéletesített változat, egy fejlettebb széria, ugyanazon szándék hallgatóbarátabb megfogalmazása. Szerencsére az élvezeti érték közel állandó.
Az Oi Magoi soundja például annak ellenére is fülbemászóbb, hogy ugyanúgy a Dimitrios Douvras / Jens Bogren páros kreációja, mint legutóbb, az így megnyitott kapuk pedig lényeges elemei a mindenkori megújulásnak. A hivatalos tagságot kiegészítendő, ezúttal is itt találjuk Dimitris Dimitrakopoulos énekest és Giannis Chionidis dobost, akik hasonlóan fontos alkotóelemei a produkciónak, mint a Theoharis-Dim-Haris triumvirátus. Ha már a technikázástól mentes, ízléses, atmoszférateremtő muzsikálás adott, az éneken akár el is úszhatna minden, ez azonban még úgy sem következik be, hogy nincs a brigád soraiban klasszikusan nagy torok. E nélkül is működőképes a mechanizmus, ami valójában egy máris tökéletes időgép, mely a (black) metalt csak szőrmentén keveri a pszichopomp elegyhez. Egyedül a zsenialitás szikrája, amely egy vaskos közhellyel szólva lángra gyújthatná a görögök lidérces álmát, nos, az hiányzik innen, és az Oi Magoi sorai között még kevésbé vélem felfedezni, mint a Pneuma korszakában.
Én azért minden percét élvezem. Annyit mondok: let's go trippin'...
