Shock!

Ez az Olli nem az az Olli - mondhatnók, ha feltételezhető lenne, hogy valaki esetleg a klasszikus Szomszédok-figurára asszociál a név hallatán. Ámbátor, miért is ne lenne ez lehetséges? Hiszen Oliver Hartmann neve nem feltétlenül ismerős minden dallamos metal rajongó számára, lévén a srác korábbi bandája, az At Vance is inkább a szerencsés kevesek által ismert underground csapat, mintsem manapság felkapott metal üdvöske. Legalábbis nálunk.

Pedig hát a Strato-Edguy-Sonata vonalba bőven beleférne a banda negyediknek, de hát végül is mindegy, mert bár ugyan elég sokáig volt Ollinak köze az At Vance-hez, a dolog rég nem aktuális, hiszen kilépett a bandából. Lehetett sejteni, hogy nagyrészt zenei nézeteltérések miatt és ezt a feltevést friss szólólemeze is alátámasztja. Ez tényleg a saját világa! Más kérdés, hogy közben lehetett hallani az Empty Tremorban is prog metalt énekelni és amennyire tudom, jelenleg is tagja a csapatnak, itt azonban valószínűleg az emberi tényező lépett közbe: Daniele Liverani-val valószínűleg demokratikusabban, gördülékenyebben lehet együtt dolgozni, mint a malmsteen-i elveket valló Olaf Lenkkel.

Amikor Russell Allen szólóanyaga kapcsán azt írtam, "lágyabb" zenére számítottam, valami ilyesmi muzsikát képzeltem magam elé, amit a Hartmann lemezen hallani. Hard rock mindkettő, Russell azonban visszaásott a súlyos gyökerekhez, míg Olli saját zenéje a 80-as évek hajbandáit idézi. Én ezek közül elsősorban a glames, nyávogós és a túlságosan is nyálas fajtákat nem komálom, Hartmann mester valahogy hasonlóan lehet ezzel, mert ő is szilárd alapú, igényesen meghangszerelt, de fülbemászó dallamoktól hemzsegő nótákat hozott össze az albumra.

Hajbandát találtam az előbb mondani? Nos, ez csak valami tévedés lehet, hiszen barátunk erősen kopaszodik, mi több, ránézésre kimondottan jellegtelen fazon, egy fotó alapján meg nem mondanád, hogy mekkora torok birtokosa. A zenei irányvonal mégúgy se derül ki a borítóból: harminc-negyven közötti fiatalember trendi cuccokban, néha kicsit álművészi beállításban - tiszta Eros Ramazotti feeling! Aki tehát nem ismeri az eddigi Hartmann munkákat, az ne ítéljen külső alapján; aki pedig igen, az ne vonjon le következtetést sem az At Vance, sem az Empty Tremor lemezekre visszagondolva! Mint mondottam, ez hard rock, a 80-as évek stílusában, nem kevés AOR beütéssel, ahol abszolút a melódiáké a főszerep.

Olli társai ismeretlen zenészek, akik finoman, diszkréten hozzák a kíséretet, de a kiváló hangzás és a már említett igényes hangszerelés azért felhívja figyelmünket munkájukra: az alapok nagyon oda vannak téve, a szólók kellemesen fület simogatóak, de nyilvánvalóan nem az egyéni teljesítmények vannak központban. Az ének sincs hivalkodóan elöl, csak amennyire az adott dal megkívánja, és tekintve, hogy ez nem Malmsteen-metal, mint az At Vance és nem is Empty Tremoros prog cucc, nincsenek sikolyok, hajlítások, figurázások. Van viszont tiszta, kellemes tónusú és tényleg végtelenül dallamos ének - aki Olli metalos énjét (őjét) szereti, nem fog tőle kirohanni a világból, mert az a jellegzetes karcosság, ami mindig is jellemezte a hangját, ugyanúgy benne van (miért is veszett volna ki belőle?). Ugyanakkor bárkihez szólhat, nem csak a régi Hartmann rajongókhoz, mint jómagam volnék: a megrögzött dallambarátokhoz, akik nem feltétlenül vannak oda a súlyosabb hangzásokért és ezért esetleg fenntartással közelednek egy metal énekes szólólemezéhez; a modern mainstream rock (?) híveihez, akik rosszul vannak a 80-as évek említése hallatán (itt nincs virgázás, pózolás, a legnagyobb "klisé" az, hogy emberi érzésekről szólnak a dalok); de egy mezei rádióhallgató számára is élvezhető a zeneanyag (csupán nem szabad említeni a metal, hard rock kötődést - halljátok, kedves rádiós szerkesztők?? Ez eladható!!!) - Olli mindenkivel szívesen megosztja érzéseit, gondolatait.

Időnként kissé bepunnyad ugyan a lemez (pár nótával talán lehetne rövidebb, esetleg néhány lírai nótával kevesebb), de az igényesség, hitelesség megkérdőjelezhetetlen. Becsülöm ezt az érzékeny lelkületű srácot, amiért meg merte tenni azt az üzletileg nem feltétlenül érthető lépést, hogy elhagyjon egy (Németországban valószínűleg) elég jól működő, felszállóágban lévő, egyre ismertebbé váló csapatot, hogy a saját útját járja és megmutassa, mire képes egymagában. Hát, bizony sokra: az Alive Again, az Out In The Cold, a What If I, az Into The Light dalok csont nélküli 10-est érdemelnek, a többiből (egyelőre) hiányolom a zsenialitást, azokat "csak" kellemes hallgatnivaló gyanánt tudom ajánlani. Ha azonban figyelembe veszem, hány remek lemezzel megajándékozott már minket a pali és hogy micsoda hangja van, nem lehet nem felfele kerekíteni!