Shock!

Sokan talán már nem emlékeznek rá, de amikor annak idején, tizenegynéhány éve a Hatebreed elkezdett komoly névvé válni a színtéren, először rájuk, illetve pár hozzájuk hasonló megközelítéssel dolgozó bandára – például a brit Stampin' Groundra – használták a szaksajtóban előszeretettel a metalcore kifejezést (sőt, egyesek még slayercore-ozni sem átallottak, és ismerjük el, valahol ez is helytálló volt). Ma már persze mást értünk ezen a stílusmegjelölésen, és kicsit valahol sajnálom is ezt: Jamey Jastáék tényleg mindig is félúton jártak a két irányzat között, és ezen a mezsgyén igazából soha nem is találtak legyőzőre. A recept azóta sem változott, és mivel tökéletesen kitalált dologról beszélünk, azon bandák közé sorolom őket, akiktől nem is várok frissítést. Motörhead-effektus, mondhatnánk.

Mint ahogy ettől persze a Motörhead sem mindig ugyanazt a lemezt szállította le megbízhatóan, a Hatebreednél sem erről van szó. A 2009-es s/t album például itt-ott többet mutatott a fegyvertárból, mint a korábbi dolgaik, de a lényeg alapvetően sosem változott a csapatnál, és ez esetükben így is van jól. Lehet, hogy nem ez a világ legkiműveltebb, legintellektuálisabb muzsikája, de a Hatebreednél bizony kevesen érzik jobban a vérforraló tempókat, a hatalmas groove-okat a mai színtéren, ezen nincs mit ragozni, élőben meg aztán tényleg falbontó, amit művelnek. Már ahogy a nyitó A.D. megszólal – az alaptéma valahol félúton jár a Slayer és az Exodus között –, otthonos érzés vesz erőt az emberen, és mindez ki is tart a lemez ideális, 33 perces játékideje alatt. A banda most sem csinál mást, csak legyalulja a szürkeállományt, ehhez viszont keresve sem lehet náluk jobb társat találni.

A Hatebreed elsődleges erőssége persze mindig is abban rejlett, hogy a hol hardcore-osan repesztő, hol thrashes, hol doomos elemekkel feldobott zúzdák közepette is képesek voltak fogós dalokat írni. Ez a képesség az évek során sem kopott meg, hogy csak egy példát mondjak, a From Grace We've Fallen már egy hallgatás után is egyértelmű jövendőbeli koncerthimnuszként ragad meg az emberben már-majdnem-dallamos-de-annyira-azért-mégsem refrénjével, slayeres gitárdallamaival, brutális málházásával. De a Jamey feszültségfokozó oldalát is megmutató, melodikusabb elemekkel is operáló Something's Off is is nagyot üt, tökéletes, ahogy fokozatosan bepörgetik – egyszerű eszközökről beszélünk, a végeredményben mégis bivalyerő feszül, az a pár dallamos sor pedig kifejezetten meglepő, és megint a legjobbkor érkezik. De felkapod a fejed a Walking The Knife-ra is, ahol gonosz gitárnyifogtatástól kezdve szolid blastbeaten át szökdécselő staccato zúzdáig tényleg minden van, ami csak szemnek-szájnak ingere. A záró Serve Your Mastersben pedig mintha csak Kerry Kinget és James Hetfieldet rántotta volna össze Jamey egy kis jammelésre, mondanom sem kell, ez is több mint korrekt.

Nem sorolom fel az összes dalt, mert egységesen ütős hatást fejt ki a cucc, kifejezetten jólesik végigpörgetni, és különösebben nem látom értelmét arról lamentálni, hogy a maradékból melyik rövid dara tűnik izmosabbnak vagy kevésbé izmosnak a másiknál. Ilyen időkeretben nekem teljesen kerek és rokonszenves ez a lemez. A hangzás is a szokásos agyszaggatás, itt sem változtattak a győztes csapaton: Zeuss és a banda kölcsönösen rengeteget köszönhet egymásnak, nem gondolom, hogy valaha is mással kellene dolgozniuk. Ami nem tört el, azt nem is kell megragasztani.

Eszenciális Hatebreed-lemez a The Concrete Confessional, nem több és nem kevesebb, pontosan azt hozzák rajta, amiért a Perseverance-szel meg a The Rise Of Brutalityvel annyira megszerettem őket annak idején. Rövid, de velős, és rút, de valóságos.