Ugyan tavalyi cucc, de nem olyan rég jutott el hozzánk az új Hatebreed lemez. A New Yorkból származó hardcore csapat nem véletlenül került a Roadrunner kegyeltjei közé (bár igaz, hogy a kiadó az Universal, a RR csak terjeszti vagy ilyes), Igaz, ehhez már négy lemezt ki kellett adniuk, illetve jó sokszor körbeturnézni a világot.
Meghallgattam párszor a cd-t, mielőtt nekifogtam volna a kritikának, de mindig valahogy az volt az érzésem, mintha kb. egy órája hallgatnám már. Pedig csak 32 perces a korong, ráadásul nem mentek el túlzottan a metal felé, tehát az átlag dalhossz maradt 2 perces. Valahogy mégis olyan szinten tömény a lemez, hogy utána mindig kellett egy picit a csöndet hallgatnom, hogy magamhoz térjek.
Agresszív, de főleg nagyon-nagyon masszív felépítésűek a dalok, változatos stílusban (középtempó, punkos-pogózós gyors, headbangelős), Jamey Jasta kiordítja a lelkét, elég egyhangúan ugyan. Nagy a lelkendezés a csapat körül, én valahogy mégsem tudok annyira beleborulni a zenéjükbe, nem működik nálam teljesen, meghallgatom, oké, tetszik is nem egy helyütt, de hosszú távon kissé egysíkú számomra az egész. De ez tényleg már egyéni ízlés kérdése. Pont ezért nem tudok kiemelni nagyon túl sok dolgot ebből a tizenkét dalból, ugyanolyan intenzitással söpörnek végig.
Hardcore-fanatikusoknak valószínűleg maga a kánaán mindez, én maradok az izgalmasabb zenéknél, úgy érzem.
