Shock!

Az ember ugyebár szeret élcelődni azon, hogy a thrashbandák átlátnak a szitán, és valóban, erős társadalomkritikájuk időnként komikusan hat. Persze kétségtelen, hogy jóindulatúan naiv demagógiával megfogalmazott gondolataik tartalmaznak valid felvetéseket is, illetve mindez a jellegzetes artworkökkel kombinálva ma már olyan műfaji jellegzetesség, ami nélkül nem thrash a thrash. Magyarán szólva: így szeretjük ezt a zenét, ha pedig ironizálunk rajta, azt csakis szeretetből tesszük – és ne feledjük: komplett alműfajok épülnek arra, hogy nem (teljesen) veszik komolyan magukat. És ugye megmosolyoghatjuk Pusztai Zoli apokaliptikus vízióit, de tény, hogy az angolszász kollégák sem szofisztikálják túl a gondolataikat, sőt, a magyar nyelv szépségének köszönhetően a dörgedelmes sorok talán költőibben is hangzanak, mint némely dühösen odaköpködött angol szöveg. Ezekben az amúgy nem sok port kavart denveri színtérről elszármazott Havok is jeleskedik, de fontos megemlíteni, hogy ők a „komoly" (értsd: nem direkt vicceskedő) újhullámos bandák közé tartoznak, közöttük is a zeneileg is izgalmasak táborát erősítik, és ennek megfelelően beszélni is komolyan illik róluk.

A zeneileg izgalmasat pedig nemcsak úgy értem, hogy jó zenét tolnak (szerencsére a neothrasherek között kevés a kutyaütő), hanem hogy sikerrel törekedtek a könnyes nosztalgiánál jóval többre. Nyilván thrashben nincs új a nap alatt, de nem tilos egyénibb hangzást, saját stílust keresni, és meglátásom szerint az igazán remek Conformicide-dal a Havok meg is találta azt – a 2017-es anyag simán az elmúlt tizenév legjobb neothrash lemezei közé helyezhető, sőt, helyezendő. Már eleve az nagy dolog, hogy 57 perces létére végig érdekes tud maradni egy kortárs thrashcucc, de valamit a srácok tényleg nagyon elcsíptek akkor, és ilyenkor persze mindig ott a kérdés: mi lesz legközelebb? Meg tudják-e, meg akarják-e fejelni, érdemes-e egyáltalán ezzel próbálkozni, milyen változás várható (ha egyáltalán), ütik-e a vasat, amíg meleg, vagy jobb inkább végkimerülésig turnézni egy ilyen ütős albummal a tarsolyban és csak akkor nekiállni az új daloknak, ha már sikerült feltöltődni.

Én úgy látom, a bandáját néha mustaine-i módszerekkel vezetni látszó David Sanchez (a politizálós, konteókra kikacsintó szövegvilág mellett a zenekari átjáróház is érdekes párhuzam) ezúttal úgy volt vele, hogy hadd szóljon: a Conformicide egy kicentizetten összerakott, valószínűleg tudatosan agyasra vett, zeneileg a bandát csúcsra emelő alkotás volt, itt pedig az ösztönösség és a spontaneitás érződik. Gyanítom, hogy próbatermi jammelésekből alakultak ki a dalok, melyek most valamivel egyszerűbb szerkezetűek, seggberúgósabbak, ha nagyon akarom, még afféle punkos attitűd is kiérezhető belőlük – persze a szokásosan magabiztos, precíz hangszerkezelés mellett, vegyük csak a másodikként érkező, ifjoncokat megszégyenítő lendülettel berobbanó Fear Campaign-t. Persze a nyitás se bárgyú, a Post-Truth Era-t ugyanaz a lényegretörő direktség jellemzi, a középtájra elhelyezett, klipes Phantom Force vagy a végefelé a Merchants Of Death meg aztán tényleg össznépi csipegetésre invitál.

Az előző lemezen szintén csúcsra járatott basszus-soundot sem vitték most túlzásba, önálló villanásokra például egészen a harmadik dalig (Betrayed By Technology) várni kell és ez az első alkalom, hogy lassítanak-dallamosítanak kicsit, persze ezt is fejletépő módon – valóban, végül kiderül, hogy ez az egyik legjobb dal a felhozatalból. Persze tekintve, hogy Brandon Bruce basszer lényegében új fiú, talán nem is annyira meglepő, hogy ezen a téren picit visszavettek, de azért nem kell aggódni, végig hallani a srácot a keverésben. Ezt figyelembe véve felmerülhet a kérdés, hogy a nyitószám intrójában túlzásba vitt Blackened-áthallás nem valami fricska vagy easter egg-e valójában. A progosabb-agyasabb irányt folytató, záró Don't Do It pedig különösen tetszik, ami minden Slayer-pszichedeliájával együtt tényleg igazi mestermű, pláne, hogy itt Sanchez is előszedi az éneklősebb hangszálait. Persze ahogy az eddigiekből is sejthető, volt, végig élvezetes, változatos az anyag, de a Conformicide nálam tényleg csúcs marad most már mindig – az a csillagos ötös, ez pedig – címéhez hűen – „csak" egy sima ötös (alá).