Nem olyan rossz ám, mint a címe! Talján barátaink ismét jelentkeztek egy pofás power albummal. Szám szerint a negyedikkel. A hatok ezúttal is a bevált recept alapján kotyvasztották össze anyagukat. Karcos, erőteljes megszólalás, hatalmas dallamhegyek, monumentálisba hajló kórusok.
A Heimdallt az különbözteti meg a sok középszerű metal bandától, hogy igényesebbek náluk, tehetségesebbek a nótákat szerző zenészeik, akik semmit sem bíznak a véletlenre. Dalaik jól kitaláltak és megvalósítottak. Képesek himnuszokat gyártani. Olyan szerzeményeket, melyek első hallatra beleisszák magukat a hallgatók agyába. Hangzásuk testes, ízes, dinamikus. Giacomo Mercaldo énekes erőteljes, öblös - olykor-olykor már operás határokat súroló - orgánuma épp úgy a banda védjegye, mint klasszikus elemekkel dolgozó, mégis egyénivé varázsolt nótáik, vagy sötét tónusú, gótikus hangulatú kórusaik. Az albumnak nincs kiemelkedő pontja, miként mélyponttal sem szolgál. A teljesítmény egyenletesen kitűnő. A Hard As Iron - Midnight - Moon - Red Light nyitó hármas fenséges dörgéssel nyargal végig a hangszórókon, míg a Black Tower egy epikusabb, nyugisabb oldalát mutatja be az ifjak repertoárjának.
Akár átvezetésnek is tekinthető a lírai - ám ettől még kőkemény - Cold balladához. A The Emperor szikár, zord tónusait felemelő énekdallam, valamint több közjáték (romantikás-akusztikus pöngetés, basszuspilincka) lágyítja. A Dark Home az epikus, tábortüzes történetmesélés ösvényét tapossa, a Black Heaven pedig tovább szelídülve követi ezt a nyomvonalat. Éteri harmóniák, lágy pengetések, zongora, szép-szelíd ének. A Holy Night cseppnyit trappolós, visszaszigorított tételként zárja az albumot. A japcsik persze bónuszt is kaptak. És ne sárguljak el az irigységtől...
Nincs gyenge pontjuk. (Vagy ha van, hát jól titkolják!)
