Csizmaország ifjai 1994-ben hozták össze a bandát, melynek nevét egy északi istenségtől kölcsönözték, aki az égbolt ura, valamint a Bifrost híd őrzője, amely összeköti a halhatatlanok világát az istenek birodalmával. A The Almighty a harmadik albumuk, 44 és fél perc hosszúságú. Sajna...
A hatosfogat vérbő, gyors power metalt nyomat a képünkbe. Ami az első percben nyilvánvalóvá válik: a hangzás megfelelő, az ének korrekt, kellemesen durvák a gitárok, hallunk kórusokat és ízléses, terepszínű szinti-mjuzikot is kapunk. The Calling a címe az első nótának, ami nem vetít elő rossz mulatságot. A dallam kifejezetten jó, a komor, vérbenforgó szemű férfivokál - amely végigvonul az albumon - különös hangulatot teremt. Giacomo Mercaldo, az énekes nem áriázik, nem is hörög, nem is károg - egyszerűen csak énekel, de azt igazán jól csinálja. Középfekvésű orgánuma van, egyáltalán nem nyávog, nem vágyik felhők feletti magasságokba. Erőteljes hangjával tudatosan, profi módon bánik mindvégig.
A The Search szintén tempós-dallamos, kellemes hallgatnivalóval szolgál. Ha rápakoltak volna néhány mázsányi nagyzenekari hangzást, monumentalitást, elmehetne akár egy Rhapsody-típusú szerzeménynek is - de nekem így tetszik. Élőben minden bizonnyal hitelesebb és kevesebb művi protézissel adható elő... Az Eternal Race-ben végre igazán előtérbe kerülnek a zordonmorc gityók, melyeket ismét jól megtámogat a komor-szigorú férfikórus. Azon kapom magam, hogy erről sem tudok egy rossz szót sem írni - nem mintha valaha is ezzel a szándékkal ülnék le zenét hallgatni. A Godhall nyugisan kezdődik, majd megtudjuk, hogy ez egy megfontoltabb dörgedelem lesz, a gregorián-tónusú vokál pedig zengedez tovább... A szinti ezúttal sem nyomakszik az előtérbe, Sergio Duccilli teljes összhangban dolgozik a húrtépő szekcióval. Egyébként az egész album azt sugallja, hogy egy demokratikus elveket valló csapatról van szó. Senki sem virgázik a többiek elé nyomakodva, nincsenek önimádó arcok - vagy nagyon jól leplezik! A Wanderer kirobbanó, dinamikus kezdése alatt Sergio végre felpörög egy kicsit és megajándékoz bennünket egy kis Jens-féle pilinckával. Nagyon headbangelős nóta, lírai betétekkel, prímán felépítve és megvalósítva. Alattomos módon belemászik az ember fülcimpájába...
A Return to the Fatherland megin' teper, mint állat, de ezen már nem is csodálkozunk. A fiúk által kedvelt, szaggatott gitárjáték hallható ezúttal is, szélvész padlógázzal, kitartóan huhogó bariton kórussal. Ugyanez mondható el a Last Journey-ről is, amelyben Fabio Calluori ránk szabadít egy nem kispályás gitárszólót is. A Beyond sem marad le társai mögött - úgy tűnik, itt aztán nincs üresjárat, töltelék a káposztába! Olyan ez a nóta, hogy még véget sem ért, de máris újra, ismét hallani akarjuk. Ezek a taljánok is tudnak valamit - leginkább nagyszerű nótákat írni...
Egészen az utolsó dalig váratott magára a kötelező ballada. A Symit egy akusztikus gitár (és némi zongora) kíséretében előadott dal, ahol zavartalanul élvezhetjük Giacomo fülbolyhokat bizsergető hangját, érzelemdús előadásmódját. Nagy ballada-ellenző létemre biz még ezt is szívesen hallgatom...
A Heimdall remekül kitalálta magát. Muzsikájukra nem lehet "olyan, mint..." bélyeget sütni. Mert nem Rhapsody, nem Strato, nem is kifejezetten germános. Az énekes kellemes, mély tónusú hangszíne miatt egy-egy ponton talán a Falconert juttatja eszembe, de ez is csupán múló benyomás. Élvezetes, remek nótákkal megpakolt album a Heimdall eme műve. A bandának határozott, önálló stílusa van, amit örömmel üdvözlünk a mai világban. Bár több reklámot kapnának és bekerülnének néhány jó turnéba - megérdemelnék.
