Nem meglepő módon egy metalcore lemezről írok épp. Ordítós-éneklős, dallamos gitározós. Bostoniak, saját bevallásuk szerint egy adag Slayerből, egy rész Hatebreedből és egy adag őszinteségből állnak. Hát nemtom. Egyszer volt olyan ordítozás, amilyen Araya bácsi szokott volt megejteni, meg riffileg is érezni a nagy duó hatását, de hát azért...
Persze azért nem annyira vészes a helyzet náluk, mint sok más, ugyanebben a műfajban munkálkodó pályatársukénál, meg persze az is a javukra billenti a mérleg nyelvét, hogy jól vegyítették a dallamos és ordítós részeket, meg a dalok sem rosszak, illetve néha színesítik egy-egy beteg gitárszólóval. Meggyőzőbbek, mint a szürke átlag, na. Mondjuk itt sem találhatunk DalÓriásokat, csak zúzást. De azt sokat. És nagyon.
Az igaz, hogy az a pár dallamos refrén itt sem árulkodik énekesi géniuszról, se hangilag, se dallamilag, de hát ezt már megszokhattuk ennél a műfajnál. Kevés a kiemelkedő produkció ezen a téren. A lemez közepe táján már kezdtem azt érezni, hogy belefáradok a nagyjából egyforma dalokba - persze a középkategóriából kiemelkedik ez - aztán a hatodik tétel (Self-Inflicted Silence) kicsit puritánabb riffelése, dalszerkezete meg is lepett. Mondjuk szléjeres jól, az is tény. Aztán még a kilences szám (Swallow The Stitches) is felrázott kissé, így kell ezt. Bár ott meg béna az énekdallam. Egyébként érdekes módon az ordítás inkább valamiféle hörgés/ordítás keverék, nem a legrémesebb fajtából. Kellemes gitárszólókat több dalban is megfigyelhet a szemfüles hallgató, nem szokás ebben a műfajban ez sem, így örömmel üdvözöltem a változatosságot. A hangzásba belekontárkodott Zeuss (Hatebreed, Shadows Fall) és Alan Douches (God Forbid, Unearth), szóval kevés kifogásolnivalót találhatunk ezen a téren.
Valahogy az az érzésem, hogy a Lifeforce kiadó jobb érzékkel válogatja a metalcore zenekarait, mint bármelyik más, többek között a metalcore zenekarokat szeneslapáttal ontó Metal Blade. A Hell Within tisztességgel helytállt a mezőnyben.
