Szerencsére csupán elvétve fordul elő, hogy elém kerül valami, amiről sajnos eleve tudom, hogy jó eséllyel nem fog tetszeni. Nem azért, mert a bandával bármi bajom van, nem szimpi a fejük, vagy efféle. Épp ellenkezőleg: egykoron nagyon is kedveltem őket. Az idő - az albumok - múltával azonban sikerrel kiöltek belőlem minden bizakodást és lelkesedést.
Anno, amikor a HIM megjelent a zenei világban, nagy rajongójuk lettem. Tetszett dalaik komor, morózus hangvétele, Ville karakteres, zsongítóan szép hangja. Még a love-metal bélyeggel is megbékéltem. Ez a varázs két albumon keresztül működött - majd úgy szűnt meg, mintha ködvágóval szelték volna ketté. A zenekar teljesen érdektelenné és lapossá vált a kaptafára készült, semmitmondó balladáival és hervasztóan nyálkás szövegeivel.
Ha logikus úton halad egy banda szekere, akkor klipet általában a legerősebb nótá(k)ból készítenek. Nos, amennyiben ezen az albumon a csapból folyó (Rip out) The Wings of a Butterfly a legjobb nóta, akkor ott nagy gáz van. Töltelék tucatdalnak elmegy, de ezzel adni el egy lemezt?!... A nyitó Vampire Heart harmatgyenge, erőtlen, a mögötte röpdöső pillangós darabot pedig alighanem mindenki unásig ismeri. Slágeres és aránylag jól eltalált, de ez a legtöbb, amivel méltatni lehet. Ami az Under the Rose-t illeti, ez is van annyira kommersz és fülbekúszó, mint elődje. (Ha még nincs hozzá klip, hát majd lesz.)
Kezdek türelmetlenkedni: hol lapul a soknyi ballada? Az utóbbi időben minden második HIM-szerzemény könnymaszatos érzékenykedés, most pedig már túl vagyunk a harmadik dalon... Sőt, még a zongorával higított Killing Loneliness is bőven elfér a levesben - bár Ville barátunk kezd kissé szentimentális stílbe süppedni. Na, kellett nekem rongybicikli papírfékkel! Máris itt a címadó tétel, ami lágy is, lassú is, emellett pedig messzemenően hatástalan. A Behind the Crimson Door szerencsére ismét a tempósabb oldalt képviseli egészen épkézláb módon, de senki se számítson olyasmire, mint az It's All Tears volt a kezdeti időkben... A HIM-nek alighanem célja, hogy tökélyre fejlessze a jellegtelen dalok megalkotását és előadását. Zenéjükben nincs erő, a szintihangzás egysíkú és pocsék. A Drunk on Shadows-ból kihozhattak volna valami elborultabb cuccot - régen ilyesmi is belefért náluk a képbe. Igaz, az ősidőkben jó feldolgozásaik is akadtak... A Play Dead nagyjából olyan, mint a címe: ha nem is egészen hulla, de tetszhalott.
Mivel nagyjából ilyesmire számítottam, nem ért nagy meglepetés. Kicsi sem. Ami elég baj, mert szerettem volna jól meghökkenni és pironkodva elismerni: azért ezek a finnek tudnak még, ha akarnak... De vagy nem akarnak, vagy nem tudnak. Engem egyik megfejtés sem vigasztal.
