Megmondom őszintén, a finn illetőségű HIM első két lemeze tetszett. Ha nem is lettem rajongó, de felkeltették a figyelmemet, különösen az első. Emlékszem, valamelyik zeneadón leadtak egy blokkot, ahol élőben játszottak pár számot, és kellemes meglepetésként ért, hát még amikor a teljes lemez a birtokomba került, ráadásul akkor (és most is) zseniálisnak tartottam a szívvel kombinált pentagramot, a Heartagramot, ami ma is megvan.
A második lemezzel a tinik körében szinte kultpozícióba kerültek, hatalmas siker volt, aztán a következő albumokon ez szép lassan lecsengett, és eljutott a zenekar egy pontra, ahonnan valamerre tovább kellett lépni, változtatni a már bevált mechanizmuson. Talán ennek volt az eredménye a sminkek elhagyása, persze azért az arculat maradt a régi. És ezeknek az apró változtatásoknak kellett, hogy teret adjon a 2007-es lemez, ami a Venus Doom névre hallgat.
Olvasgattam a HIM főnök Ville Valo nyilatkozatait, és találtam egy-két mosolygásra késztetőt köztük. Említette ugye, hogy ez a legsúlyosabb lemezük eddig és a Metallica-val való zenei párhuzamot is előhúzta a tarsolyából. Hogy ebből mi igaz, azt lásd lejjebb, de jöjjenek azért a külsőségek is. A borító egy David Harouni nevezetű festő munkája, nem az albumhoz készült, Valo vette meg és később kérdezett rá Harouninál, hogy használhatják-e a lemezhez. A borítón nem az eredeti munka szerepel, csak annak egy átdolgozott verziója.
A lemez felvételeire Tim Palmer (Ozzy, Dredg) és Hiili Hiilesmaa (The 69 Eyes, Apocalyptica) ügyelt, ennek köszönhetően talán az egyik legjobban megszólaló HIM lemezt kapja, aki megveszi a korongot. A lemezt indító, címadó Venus Doom tényleg elég szigorú és keménynek mondható riffeléssel indít, de azonnal bekúszik a hallójárataimba Ville Valo, békésebb homofóbokat is bicskanyitogatásra késztető hangja, bár azért egy elég tűrhető refrénnel jönnek elő, amiben azonban van egy kis érdekesség: a refrén eleje az Elvis Presley-féle és a UB 40 által is feldolgozott „I Can't Help Falling in Love With You"-ból származik. Van azért más érdekesség még a dalban, mégpedig a középtájon elhelyezett gótikus hatásokkal megtűzdelt kiállás, ahol Valo szerencsére a mélyebb és keményebb hangszínét használja, a végén szinte hörög - bár ez utóbbi megjegyzés talán túlzás.
Tény, nem csak a kiherélt hang megy neki, amit a refrénekben használ, tud mást is, például kiabálni, amúgy rendesen, ahogy azt meg is mutatja a második dalban, a Love In Cold Bloodban. Ez egy kicsit hagyományosabb HIM nóta, a gitárt itt is jól odateszik, keményebb a megszokottnál, azonban megint beúszik - ha kell ha nem - Valo puhány hangja. Érdekesebb a második refrén (ami itt is egész jó) utáni üvöltés és az egész fílingesre sikeredett gitárszóló. Lehet, hogy tévedek, de eddig nem szokhattunk igazán hozzá az ilyen dolgokhoz, hogy a HIMnél remek gitárszólót is halljunk. Őszintén szólva eddig azt sem gondoltam volna, hogy technikailag képesek-e rá. De ez ott van a szeren, ez tény.
A Passion's Killing Floor második felében megint elhelyeznek egy szinte doomos, gótikus hatású kiállást, amúgy sok szót nem érdemes vesztegetni rá, slágernek szánt tipikus HIM nóta. Sok tekintetben igaz az előbbi megjegyzés az első klipnótára a The Kiss Of Dawnra is, érdekesség benne maximum az újabb gitárszóló, ami amúgy nem különösebben jó, de az érzést megint remekül elcsípték. Ami ezután következik, az azonban már tényleg érdekes. A középtempónál lassabb, érzelmes nótának induló Sleepwalking Past Hope gyönyörű zongorás bevezetővel, kiváló refrénnel bír, de ez csak a kezdet. A folytatásban egy gitárszólón keresztül átcsúsznak egyfajta gótikus kiállásba, Valo szavalásba fulladó énekével, aminek a végén szinte hörög, és ami ezután jön az talán enyhe túlzással a My Dying Bride-nak is jól állna: melankolikus doom szösszenetet hallhatunk, és itt még nincs vége. A folytatás egy kifejezetten pörgős riffel körített gitár és basszus (!) szóló, majd megint visszatér a dal elején elkezdett dallamos, érzelmes téma a refrénnel, és igen, még itt sincs vége, a dal zárása egy majdnem két perces improvizatív rész. Ennél a nótánál folyamatosan ingattam a fejem, mert nem igazán hittem el, hogy ilyet is tudnak. Amúgy nem lesz egy zagyva egyveleg, mert rendkívül okos felépítése, íve van. Ha másért nem is, ezért érdemes volt meghallgatni ezt a lemezt.
A Dead Lover's Lane ismét egy tipikusnak mondható HIM nóta, abszolút refréncentrikus, sok szót erre sem érdemes vesztegetni, hacsak nem a gitárszólóra, ami itt is elég jól sikerült. A Song Or Suicide egy nagyon rövid, alig egy perces akusztikus dal, itt talán egy kicsit még tetszik is Valo hangja, ha nem használná azokat a hajlításokat, amiket szokott. A Bleed Wellre megint igaz a jól bevált szlogen, a saját alapjaiktól nem igazán térnek el, igazán csak a gitárszóló különbözteti meg a többi HIM „sláger"-től. A Cyanide Sun egy lassabb nóta, kellemes lezárása ennek a lemeznek, van benne egy kis szomorúság, ami nem idegen a csapattól, és ennyi volt a Venus Doom lemez. A lemez egészén megfigyelhető, hogy előtérbe került a keményebb, szinte metalos riffelés, és háttérbe szorult a zongora és a billentyű, de ettől sajnos még nem érik el azt a pontot, hogy azt mondhassam rá, ez fasza.
Vannak ennek a lemeznek erősségei, szerepel rajta sok érdekesség, de annyira, amennyire szerintem kellett volna, nem tudtak elszakadni az eddigi munkáiktól, egyedül talán a Sleepwalking Past Hope az, amire azt tudom mondani, hogy kiváló, a lemez többi része legfeljebb az átlagos vagy annál kicsit jobb minősítést éri el. A Venus Doom HIM rajongóknak kötelező, bár sok helyen vakargatni fogják a fejüket, de mások is tehetnek vele egy próbát, ez a csapat jobb momentumai közt van, az utóbbi két lemeznél egyértelműen erősebb.
