Shock!

A Hopesfall is az ismeretlenség homályából bukkant elő - legalábbis számomra - a kiadó alapján sejtettem, hogy valami hardcore-szerű zenét játszanak. Ahogy megszólalt az első nóta, az járt a fejemben, hogy kicsit karcosabbra számítottam, elég langyos ez a zene, bár az tény, hogy igényes. Mint ahogy a booklet is, az valami szépséges.

A második dal kicsit szúrósabb, legalábbis nem csak andalító dallamos ének hallható benne, hanem pici ordiba is, bár effektezve és a háttérben. Szóval ez inkább emo, mint hardcore, a gitártémákban sincs túl sok feszesség, inkább olyan "elkent" témákat játszanak, nem túl torzítottan. A zenekar ruhatára és frizurája (gondolom a koncertmozgása is) ehhez illő, nehogy valami meglepetés érje a hallgatót/nézőt.

A harmadik dal még lightosabb, mint az eddigiek. Szinte már Deftones-os. Sőt. Egyre inkább ez az érzésem, hogy ebbe az irányba menetelnek szép lassacskán. Érdekes, mert utánaolvasva azt láttam, hogy régen nem ilyen lightos zenét nyomtak, hanem sokkal durvábbat. A Roadrunner miatt kellett puhulni, hogy befogadhatóbb (eladhatóbb) legyen a produkció? Mondjuk szerepelnek egy Smashing Pumpkins tribute lemezen, szóval bármi elképzelhető. A negyedik dal már szinte az alternatív zenék határát súrolja. Unalmas is jól.

Utána kicsit visszadurvítanak, de megint csak nem az eredetiség csimborasszója ez, ami szól a hangfalakból. Egyre inkább az a szenvedős - tévesen ez is nu metalnak nevezett - amerikai stílus felé mozognak, amiben a már említett Deftones zseniális, de őket utánozni elég nagy baj, mert azzal csak kifigurázzák saját magukat.

A lemez így folytatódik, a már említett módon, meglepetést nem találtam rajta fikarcnyit sem. Kár. Mert amúgy igényesen összerakott zene, aki bírja az ilyen zenéket, biztos szeretni fogja, de egy csipet szikra még kellene ide, vagy bármi, amitől nem alszom el a harmadik dal után. Sajnos túlságosan egyformák a dalok, énekdallamok, ütemek, minden. De szép a borító. Meg jól szól. Namostakkor mi legyen?