Shock!

Húúúúú... - fél másodperc alatt ledöntött a lábamról a friss Hypocrisy album. A nyitó Don't Judge Me tekerése és vérbő riffelése lebbenti fel a fátylat egy kissé erről az újfajta zenei megközelítésről. Rajongók vigyázzatok, bár biztos frászt kaptatok az előzetes hírektől, hogy milyen nagyon modern lesz a Catch 22. És így is van.

A második dal roppant fogós, mellette ott figyel a tipikus Tagtgren-féle dallamos világ, amit az előző lemezen egy kicsit hanyagoltak. Vagyis nagyon hanyagoltak. Most aztán kapunk az arcunkba ebből is. Jó sokat. Én meg csak ámulok már megint, hogy milyen fantasztikus érzékkel nyúlt ez a Peter gyerek ezekhez a fájó, de mégis arcbamászón erőteljes melódiákhoz. A harmadik dal (Edge Of Madness) nyitó zongorázása egy kicsit riasztó lehet, de aztán jön "A" riff, amitől bizsereg a vérem és már lendülök is a hangerőt feltekerni. Mindez persze nem lenne ilyen tökéletes, ha nem tartották volna meg maguknak "A" hangzást, ezt a végtelenül masszív, dohogó, mégis szinte fülsértően tiszta és csak erre a zenekarra jellemző soundot. A kis cseles bagázs.

A negyedik dal (A Public Puppet) ismét egy állat témával sodor el, furcsán szaggat a riff, majd a dal közepén még egy lapáttal rátesznek a fogósságra, lazán, zsigerből. Az Uncontrolled teátrális kezdése után alattomos módon megint a gyomromba másznak azok a fortyogó mélyek, pofonegyszerű középtempós-dallamos dal, de bazi jó. Feelinges. És ma már nem tudom hányadszor bólogatok lelkesen... jön a hatodik, a Turn The Page, ami akár egy jófajta pörgős Slipknot feldolgozás is lehetne (sápadjatok csak rajongók), egy kevés Tagtgrenes refrénnel. A zseniális az egészben az, hogy képesek voltak úgy megcsinálni, hogy egy iszonyat brutál koncertnóta lett belőle, és nem egy sápadt Slipknot copy... Ehhez szükségeltetik az a bizonyos nem mindennapi dalszerzői véna. (És már megint elégedett mosollyal bólogatok nagyokat itt a monitor előtt.) Itt van a lemez csúcspontja, innen vonul végig lassan a levezetés, a Hatred fogós (és egy kicsit régi Metallicás) riffje szívszaggató refrénnel megspékelve csendül fel, melyben középtájt a vonósokat is bevetették a srácok.

Az Another Dead End jófajta tekerős darab - emlékezzünk a régi időkre jelszóval -, a végén olyan katarzissal, amitől már tényleg kezd megfájdulni a nyakam. A kilences (Seeds Of The Choosen One) amolyan KISS-es (látom már mindenki elájult) középtempós döngölésre épülő dal, amiben szakadjak meg, ha nem egy Boney M. sláger nyitódallamát hallom az egyik témában... Ez azért lehet, hogy véletlen, mindenesetre elég vicces. A záró All Turnes Black imádnivaló lassú szívmegszakadás, Peter egész furcsa dallamokra ragadtatja magát, túltesz önmagán - vagy csak nincs agyoneffektezve a hangja - és itt a vége. Tömény a Catch 22, de valahogy mégis kevés, még akarok ilyeneket, még, még...

Csak úgy hemzseg ez az album a kiváló témáktól. Ez ma a Hypocrisy, süt a lemezből, hogy görcs nélkül, érzésből hozták össze, zeneszeretetből, mindenféle nyomás nélkül. Koncertet, koncertet, koncertet ide!!! Nem tudok kevesebbet adni rá, hibátlan lemez.