Shock!

Igen, szeretem a Hypocrisyt. Még akkor is, ha pontosan tudom, mennyire kiszámíthatóvá vált mára a zenekar. (Igaz a Catch 22 lemezen hallható nyilvánvaló Slipknot hatástól sok rajongó sértődötten fricskázta arrébb a cd-t, ebből visszavettek azóta.) Igen, a sci-fit is imádom.

A Hypocrisy a Vírus-szal mintha visszatérne a gyökerekhez (na jó, nem, csupán mindenféle modern, extrém meg nu metal hatást felejtettek el sebesen), gyors, tikatikás dallamos death metal ez megint, amúgy Tägtgren-módra. Az első nóta refrénjében ugyan a háttérben női kórus zeng (tán...), de azért a jól bevált recept ugyanaz, mint régen. A második tétel még tikatikásabb, még thrashesebb, és igencsak ütősre sikerült a kis ütemváltásaival, amitől megkeveredik rögvest az egyszeri hedbenger. Peter Kerry Kingnek képzeli magát, rángatja a tremolót, nyekkeg a gitár a szóló helyén.

A harmadik nótánál (Fearless) azért visszavesznek a tempóból, jön a Tägtgrenes pop-death, semmi cifrázás, alapütem, bombasztikus refrénnel. Lehet olyat kérni, hogy death metal dalokat diszkósítsanak? Lenne hozzá érzéke Peternek, nemhiába működteti a Pain projektjét. Ugye ezen a lemezen már nem kedvenc magyar származású dobosunk, Lars Szőke játszik, hanem az ex-Immortalos (ex-pandamaci) Horgh. Üti amit kell, ahogy elődje is tette. Talán jobban bírja az olyan tempót, amilyet pl. az andalodás után következő gyorsabb sebességre kapcsolt negyedik nótában hallhatunk, ahol blastbeat is odamerészkedett a szerényebb ütemek közé. És most már koncerteken sem kell komplett hülyét csinálnia magából az arcfestéssel. Vakhitű halálmetalisták persze a nótában hallható igencsak dallamos gitárszólót el fogják tekerni. Jó volt még ebben a dalban a mélyebbnél is mélyebben szóló dzsidzsi riff: gonosz és dühös hangulatot bírt kelteni. Szeretem.

Utána mintha valami doom bandát irigyeltek volna meg (lassultak), és még a bőgő is külön hallatszik. Komótosan lépkedünk tovább, nagyjából mintha egy irgalmatlan mocsár óhajtana elnyelni rögvest, olyan. Tényleg. A refrén populáris dobtémája sem oldja fel ezt, inkább kiröhögi a süllyedésünket. A kis gonosz Horgh. Peter most nem nagyon énekel, inkább hörög. Bírom ahogy ezt teszi. A balladisztikus A Thousand Lies-ban sem, pedig ott sikít a zene az énekdallamért. Peter ellenben nem sikít, hanem hörög. Nem tudok rá haragudni ezért. A nyolcadik nóta középtempósan indul, aztán gyors kétlábgép és... na itt nem tértem magamhoz: igenis, klasszikus metalos gitárszólót hallhatunk - igaz jó rövidet. Peter előásta volna a Malmsteen lemezeit?...

Utána a Bloodrenched annyira gyorsan kezdődik, hogy tisztára úgy tűnik, mintha apró darabokból vágták volna össze az első tizenöt másodpercet. Mondjuk lehet így is van, manapság nem kell mindent feljátszani, a számítógépek korát éljük ugye. Kaotikus nóta ez, talán a legkaotikusabb, már blackes hatások is felütik a fejüket helyenként. Netán Horgh is beleszólt a dalszerzésbe?... Aztán megint könnyedebb, ámde igen feszes dal jön, aztán az itt hallható gitárszólótól megint besírnak az ortodoxok, de ez nem baj ám.

Természetesen megint az utolsó szám "A" lírai, az elején elkínzottan szaval Peter, aztán dalra fakad most már tényleg, ahogy azt ő szokta: sokvokálosan, és roppant limitált (ének)hangi adottságaihoz képest igencsak szívszorítón. Hihetetlen jó érzéke van az ilyen dallamokhoz, de ezt már hosszú évek óta lehet tudni - csak nem lehet elégszer ismételgetni.

Mi változott még a régi időkhöz képest? Peter bajuszt és szakállt próbál növeszteni. Több-kevesebb sikerrel: némelyest szakmunkás-jelleget öltött a feje. Igaz, sosem a szívdöglesztő külseje miatt kedveltük. Meg ennek a lemezhez úgysincs semmi köze. Mit csináljak, megírták az újabb kis tíz pontos lemezüket. Így megy ez. A Hypocrisyt töretlenül szeretem továbbra is. Én meg kívánom Peternek, hogy találkozzon végre egy igazi földönkívülivel, aztán az élményeiről írjon egy újabb kiváló lemezt jól.