Egyenesen Chicagóból érkezett az I Decline cd-je, a dobos, John Doyle küldte el idei lemezüket recenzióra. A legjobb az lesz, ha idézek a levelükből, melyben ennyit írnak magukról: "Az I Decline négy szenvedélyes, tesztoszteronnal teli, kínai negyedbeli lakos, akik keverik a szónikus riffelést és a megkapóan trükkös ritmusokat az old-school rock erejével, hogy hangos és zúzós himnuszokat írjanak reményről, őszinteségről és pusztításról."
|
megjelenés:
2003 |
|
kiadó:
szerzői kiadás |
|
pontszám:
6,5 /10 Szerinted hány pont?
|
Ebből mindenki számára világossá válhat, miért imádom a kísérőszövegeket, melyekből mindent megtudhatunk az épp aktuális világlegjobbja zenekarról. Ami ennyire hangzatos bevezetőt kap, attól előre fázom egy kicsit...
A lemez úgy kezdődik, mintha éppen vége lenne, kaotikus csörömpölés, lezárása a kezdetnek. Érdekes. Aztán jön a második dalban már egy normális riff, Sabbath-os, nem más. Sejtettem. Olyan, amivel spanglitekerés közben elszórakoznak a stoner fiatalok. Az első emlékezetes riffre, amire úgy meg lehet már mozdulni, a negyedik dalban figyeltem fel, addig csak úgy csordogált mellettem a zene, háttérzenének mondjuk nem volt rossz. Rögtön utána egy dobszóló következik, parasztvakítós, ez is teljesen "hetvenesévekbeli" (egyébként ezen kívül nem dobol rosszul a srác, mondjuk tipikus, de feelinges), akárcsak maga a zene, meg a hangzás, meg minden, és ebből van nyolc dal a korongon. Némelyik ebből teljes elborulással íródott, másik egy picit lendületesebb, de picit sem szakadnak ki az önmaguk elé állított masszív korlátok mögül, nyilván nem is akartak. A hetedik dal pl. egy retro-blues overdrive-os bőgőszólóval indít, röfög a szerkezet, mikor még a fuzz-boxot is rárakták minderre, amitől teljesen jellegzetes hangzást kapott. Nos, nem ez életem legjobb szólója, sőt. Borzalmas, unalmas, rossz. Viszont ebből valahogy kikeverednek a nyolcadik dalnál egy egész kellemes sztóndulásba, hajnali, füstös eszméletvesztéshez ideális aláfestés az eleje, aztán be is lendülnek picit, már ideje volt.
No. Maga a zene nem egy világmegváltás, a stonerek között is hallottam sok jobbat, de sok rosszabbat is. Nem éreztem teljesen magaménak minden mozzanatát, de azért akadtak rajta pofásabb részek. Inkább csak kizárólag stoner fanatikusoknak ajánlom, mint kuriózumot, hogy ilyen is van. Olyan nagyon emlékezetes pillanata azért nincs a lemeznek.
Van itt még mit gyúrni.
