Shock!

Az enyhén szólva gusztustalan borító után ítélve valami death bandára tippeltem volna, de a Roadrunner azért tartózkodik ettől a stílustól egy ideje, gondoltam, akkor biztos metalcore. Az igazság valahol a kettő között van, vagyis metalcore helyett beúszott némi svédes hangulat (egyébként dánok), és a zene egészen addig tetszett is, amíg meg nem szólalt a vokalista.

Hörgés, na de milyen béna! Kb. egy hangszínen mormogja a szöveget a fickó, rögtön mínusz három pontot levon az egész zene értékéből. Legalább. Amúgy meg befigyelt némi Soilwork-hatás, szóval itt keresgéljetek. A riffek esetükben elég alapok, a hatásos, zúzós fajtából (ez még nem is lenne baj), sajnos ehhez nem párosul egy csipet izgalom sem (és ez a baj). A hangzás gyomros, öblös, azzal nincs gond, ahogy nézem a keverés és mastering Tue Madsen munkája, szóval a szokásos irgalmatlanságra számítsatok hangzás terén.

Inkább középtempós a zene, így a harmadik dalnál már kezdek is befáradni picikét, bár a refrénnél némelyest változatosabb a hörgés, ordítás (is) lesz belőle. A gitártémák dallamosak, az egyik húzónóta lehet a lemezről. Mintha meghallották volna a gondolataimat, a következő dalban begyorsulnak picit. Nem tudom, de nem fogott meg ez sem túlzottan. Nincs karaktere. Annyi hasonló zenekar van, sokkal jobb témákkal, és sokkal-sokkal jobb vokalistákkal, sajnos az Illdisposed hörgőse vérgyenge, aki néha rikácsol is ám. Felteszem ezt a lemezt is inkább a hangzás fogja eladni, mint maga a zene, ami szomorú valahol.

Az ötödik dalban (Jeff a becses címe) végképp begyorsítanak, úgy látszik rájöttek, kell ide a tempó, átlag tikatika, sikamika. A refrén egyenesen vicces, iszonyatosan a háttérbe keverve, ezer effektel valaki dallamosan próbál énekelni, nyilván nem volt egy szem hangja sem hősünknek, azért kellett így megoldani mindezt. Jaj. A következő dalban kicsit előrébb keverték a dallamos refrént, reszketeg az a hang nagyon, jajj, jajj. Nem biztos, hogy ezt erőltetni kellene. El sem merem képzelni, hogy élőben milyen lehet. Tehát inkább nem képzelem el.

A nyolcadik dal az első, ami igazán tetszett. Ez sem túl bonyolult, egyszerű, mint a bot, de legalább hatásos. Az a címe, hogy You Against The World. Ebben van feeling, lendület, ilyen kellett volna még sok a cd-re. Ezt a jófajta beindulást le is hűtik egy közepes nótával. Majd utána visszalendülnek némi tikatikába, de nem menti meg a zenét a közepes, illetve átlag alatti besorolástól. Egy előnye van: nem éri el a 37 percet a játékidő. A gitárszólókra sem mondanám, hogy megbizsergették volna az ujjaimat, virtuóznak tűnő, ám inkább parasztvakító jellegűek. Olykor hallatszik némi aláfestő szinti, sampler itt-ott, inkább díszítés gyanánt, mint.

Közepes minden tekintetben. Ja, nem, a hangzás az jó. Amúgy felejthető darab, nem zártam a szívembe őket, picit sem.