Nathan James egy brit tévés tehetségkutató, a Superstar révén tört be a köztudatba, és a hasonló módon felfutó arcokkal ellentétben nagyon úgy fest, hogy neki tartósan is sikerülhet megkapaszkodni az efféle előtörténeteket hagyományosan előítéletekkel figyelő rockszíntéren. Nathan az utóbbi években megfordult a Trans-Siberian Orchestrában és Uli Jon Roth mellett, most pedig itt a saját zenekara is, akik februárban hozták ki első lemezüket a Frontiersnél, és ezzel nagyjából párhuzamosan Budapesten is bemutatkoztak a The Winery Dogs előtt. Az akkori fellépésnek sajnos csak a végét kaptam el, de annak alapján is meggyőzőek voltak, a lemez pedig tényleg bátran ajánlom bárkinek, aki szereti a klasszikus hard rockot.
Az persze elég sok mindent jelenthet, hogy „klasszikus hard rock", így annyival még kiegészíteném a dolgot, hogy Nathan barátunk nem hazudtolja meg származását, és a műfaj jellegzetesen brit változatát műveli. Azt, amely olyan bandák műhelyében kovácsolódott ki az elmúlt negyvenakárhány évben, mint a Led Zeppelin, a Deep Purple, a Uriah Heep meg a Whitesnake, de ha későbbi nevekben gondolkodunk, akár a Thundert is említhetném. Sőt, kicsit más arányokkal, de nagyjából ezen a mezsgyén mozgott Russell Allen 2005-ös szólóalbuma, a kiváló Atomic Soul is, amerikai létére a Symphony X frontembere szintén tökéletesen ráérzett, mi az efféle zenék lényege. Vagyis ne valami Sunset Strip-közeli, hajmetalos dologban gondolkodj, hanem annál fajsúlyosabb, bluesosabb muzsikában, amelynek megdörrenése abszolút mai, viszont érzésvilága inkább a '70-es évek kockásinges-trapézgatyás vonalához áll közel, mintsem a '80-asok flitteres-konfettis-kihúzottszemű irányához. A fenti nevekkel elég jól körbe is lehet lőni az Inglorioust.
A főszereplő nyilvánvalóan a legnagyobb brit hangokon edződött, Plantet és Coverdale-t például elég nehezen tagadhatná le, de orgánumáról néha, különösen a magasabb fekvésekben Myles Kennedy is beugrik az embernek az enyhén nazális tónus miatt. Óriási énekes, akiből simán lehet a jövő egyik nagyja, ha nem aprózza szét magát a következő években (meg persze pár kilót sem ártana leadni, hogy fazonra is meglegyen a rockisten-feeling). És ami a lényeg: emellett marha jó dalokat írt a lemezre, amely így gyakorlatilag üresjárat nélkül megy végig, az ilyesmit pedig bizony meg kell becsülni manapság. Ráadásul a műfaj keretei között kifejezetten változatos is az album, így az embernek különösebben kikapcsolni sincs kedve, miközben szól. A zsííííros, húzós riffekkel induló Until I Die nyitás, a Whitesnake-szerűen gáztaposós, tízpontos refrénnel ellátott Breakaway, a robbanékony Warning, a roppant érzelemgazdag, ismét kórusban bajnok Girl Got A Gun, a direkt You're Mine vagy a záró Unaware rockhimnuszai mellett simán megférnek az olyan zeppelinesebb, epikusabb darabok, mint a High Flying Gypsy vagy az Inglorious, de roppant impozáns a Holy Water coverdale-iánus bluesa is. És persze nem hiányoznak a szépen megformált lírai pillanatok sem (Bleed For You, Wake).
A lemez mindemellett nagyon jól is szól, a jellegzetes Frontiers-féle műanyaghangzásnak szerencsére nyoma sincs, de az alapokat eleve élőben rögzítették, ami köztudottan nagyon jót tesz az efféle muzsikáknak. És hogy ne csak Nathant dicsérjem, a Crazy Lixxben is megfordult Andreas Z. Eriksson is baromi jókat gitározik a számokban (e téren például modernebb íz érvényesül, ami remekül működik ebben a zenei környezetben is), amelyek amúgy tele vannak apró finomságokkal is, legyen szó egy-egy ízes dobbreakről, hammondos vagy zongorás futamról. Szóval érdemes mindenképpen odafigyelni a részletekre. Vagyis újat nem hoz az album, de a lemez közel perfekt stílusgyakorlat, és mivel a hang alapján a banda simán be is azonosítható, most még azt a fél pontot sem húzom le tőlük, amit általában le szoktam vonni a dalokat tekintve nehezen megfogható, ám nem túl eredeti bandáktól. Ez bizony az idei év egyik legjobb lemeze a dallamos vonalon, ha jót akarsz magadnak, sürgősen megismerkedsz vele!
Hozzászólások