Habár kezdik elözönleni a piacot a neo-thrash zenekarok, egyelőre én még nagyon tudok örülni ennek. Így az Inrage-et is a szívembe zártam már az infólap alapján. Na jó, azért ennyi nem elég, ha a zene nem lenne rendben, akkor úgysem kegyelmeznék nekik.
A frontborító alapján (Carlos Del Olmo munkája, aki dolgozott már a Soilworknek, az Evenfallnak és a The Defacednek többek között) azért azt lehet sejteni, hogy nem ilyen egyszerű a képlet, valószínűleg egy technokrata-thrash csapattal van dolgunk. Pláne ha azt is elárulom, hogy a Inrage a Lost Souls romjain alakult (mely zenekar elég kutyaütő extrém metal zenét játszott, egyéni ötletek nélkül). Ez történt 2000-ben.
A zene alapvetően az izmos Bay Area-féle thrashelésre épül, ám hogy ne legyen unalmas és ne egy Testament/Exodus kópiát kelljen hallgatnunk, belekevertek mindenféle modernebb hangzást, ötletet. Én hallok benne egy kis Hypocrisy-t, a dallamosabb fajtát, kevés disszonáns hangot (mint Meshuggah - persze, svédek ők is, úgy könnyű, ott ezeket lélegzik be), mindettől egy kicsit szikárabb az összhatás, amitől teljes mértékben maivá válik a zene. Attól meg főleg, hogy az énekes hangját is eltorzították egy kicsit. Mindemellett némi csavart jelent, hogy olykor elég laza gitártémákat vetnek be, ilyen a thrash rock'n'rollosítva, nagyon dús hangzással.
Természetesen az igazi pattogós tika-tika ütemek sem hiányoznak a lemezről, ehhez tényleg már csak egy fekete sztreccsnadrág hiányzik meg egy magasszárú Puma cipő. Mindenesetre elég vérbő a riffelés ahhoz, hogy megmozgassa az ember fejét. 11 dalon keresztül.
Nem mondom, hogy az Inrage lerakta a thrash metal legújabb alapkövét, arra ők már (illetve még) nem hivatottak, nem is akkora energiabomba, mint a Dew-Scented, de korrekt, élvezetes lemezt hoztak össze, nem csak nosztalgiázóknak, hanem fiatal pelyhedző állúaknak is.
