Shock!

Ritka madár a mai színtéren a richmondi Inter Arma negyedik nagylemeze. Noha napjainkban is telített az underground ilyen meg olyan alakulatokkal, viszonylag ritkán futok bele olyasmibe, ami képes a zsigereimig hatolni, meglepni, felrázni, de eközben úgy csap pofán, hogy közben valami egyre ritkább izgalmat, és igen, furcsán perverz élvezetet érzek a hallgatása közben. T.J. Childersék úgy keverik a régi kártyákat, hogy a végeredmény frissessége magasan kiemeli az átlagból a lemezt, és egyben azon kevés mű egyike a mai felhozatalból, amelyet tényleg előremutatónak nevezhetünk.

Pár dalt ugyan hallottam, de ezt leszámítva eddig nem igazán voltam képben az Inter Armát illetően, a korábbi teljes lemezeiket csak most, a friss album fényében, utólag csekkoltam. Ennek fényében azt kell mondanom: a csapat eddig is jó volt, ez az új lemez azonban minden eddiginél fényesebben, erőteljesebben mutatja meg, mi minden rejlik bennük. Nem akarom egyből rámondani, hogy a magnum opuszuk, mert az anyagból üvölt, hogy ez a csapat hatalmas ígéret a jövőre nézve, és gyakorlatilag akármi kigördülhet még a műhelyükből a következő évek során. Azt viszont simán ki merem jelenteni, hogy a Sulphur English nemcsak az Inter Arma eddigi legkerekebb munkája, hanem 2019 egyik extrémmetalos csúcsteljesítménye is egyben.

Ahogy olvasgatom a külföldi kritikákat, elemzéseket, cikkeket, láthatóan mindenki gondban van, miként is kellene besorolni a bandát, sőt, még csak kellően érzékletesen sem sikerül leírni a zenéjüket. Bizonyára én sem leszek képes maradéktalanul elmagyarázni a lényeget, és az ilyesmi alapvetően tök jó jel. Az meg még inkább, hogy a Sulphur English hallatán az jutott eszembe: a maguk felfutási szakaszában a Neurosist, a Mastodont vagy a Gojirát sem tudta senki betuszkolni egyetlen fiókba sem, aztán meg lehet nézni, hol tartanak most. Jó, mondjuk utóbbi két bandához képest az Inter Arma jóval extrémebb, de zenéjük kategorizálhatatlan kreativitása, elementáris ősereje bizony az említettek szintjén mozog. (Nem, nem túlzok.) És hogy milyen is ez a muzsika? Brutálisan durva, szélsőséges, apokaliptikus, epikus, nem evilági – ilyen jelzők jutnak eszembe róla. Összefőztek sludge-ot, death metalt, black metalt, doomot, mindenféle atmoszférikus poszt-cuccot, a végeredmény pedig egy megszelídíthetetlenül fortyogó, minduntalan kifutni készülő elegy lett, amelynek már a kipárolgása is megdelejezi a hallgatót.

Roppant érdekes, ahogy már a zajos Bumgardner intro után robbanó A Waxen Sea-ben is olyan benyomást keltenek, mintha a Neurosis jammelne a korai Mastodonnal és a Morbid Angellel. Utóbbi hatása konkrét témák, zenei megoldások szintjén is egyértelmű, de mivel az Inter Arma mindezt sokkal monolitikusabb, rétegeltebb hangzással, borult, disszonáns megoldásokkal vezeti elő, mégis teljesen más a végeredmény. Kedvencemre, a Citadelre mindez fokozottan igaz, ilyen gyönyörűen megfogalmazott, nyíltan Covenant / Domination-ízű megoldásokat ugyanis ritkán hallani. Nem csak Mike Paparo bömbölése idézi a fiatal David Vincentet, de Childers is szakasztott úgy tapossa a kétlábdobot, mint Pete Sandoval a fénykorában, és még az éteri szólóbetétek is komoly Trey-befolyást tükröznek. És láss csodát, a borult bontásokkal, gonosz hangulattémákkal is operáló nóta összességében mégis saját arcot mutat, ráadásul kíméletlen durvasága mellett is nagyon gyorsan beül a fülbe. Igazi mestermunka, nagyon oda kell figyelni arra a bandára, amelyik ilyen dalt képes írni!

Mindez ugyanakkor csak a hangzás egyik szelete. A Howling Landsben torz, az embert agyonnyomó súlyú doom/sludge-témák csapnak össze furcsán megnyomorított, gyászénekeket idéző dallamokkal és torokszaggató üvöltésekkel, károgásokkal, törzsi dobokkal. Ez az egész keverék a végére szinte filmzene-szerűen monumentálissá, hipnotikussá válik, majd teljesen organikusan folyik át a Stillness törékeny, finom dallamosságába. Utóbbi ugyanolyan spirituális jellegű, mint ahogyan például a Neurosis letisztult sámánénekei hallatán is valami ősi húr pendül meg a hallgatóban. Mondanom sem kell, nagyon vékony jég ennyire eltérő végleteket egymásba olvasztani, de az Inter Armának sikerül... Még úgy is, hogy a végére ebből a dalból is egészen fenyegető kolosszust emelnek, méghozzá az eredeti érzésvilág maradéktalan megőrzésével. Számomra a Citadel mellett ez a másik csúcspont, de kemény dió a lemez ebből a szempontból is, mert például a két leghosszabb darab hatása alól sincs igazán menekvés. A 12 perc feletti The Atavist's Meridian például megint olyan, mintha megint a korai Mastodont kevernénk össze a Neurosisszal, csak valami beteg poszt-metalos bandát is bezavarnánk melléjük a próbaterembe. Itt is teljesen organikusan férnek el egymás mellett a legdurvább, vérhányó death/black-aprítások és a középrész nyomasztó, pszichopata dallamai. Ha lehet, a záró címadó még betegebb, de nem semmi a kettő közé ékelődő Blood On The Lupines sodró, hipnotikus húzása sem...

Az egyéni teljesítmények közül a főnök Childersé mindenképp arcbamászó, klasszikusan abba a kategóriába tartozik a csávó, hogy elképzelhető: tíz év múlva simán a műfaj meghatározó dobosai között emlegetjük majd. Nemcsak technikás és intenzív, de roppant finom, ízes is a játéka, amit itt-ott Paparo is extra ütősökkel támogat meg. Steven Russell és Trey Dalton gitármunkáját szintén csak dicsérni tudom, de senki se valami Shrapnel-iskolás tekerősdire számítson – az erősséget itt inkább a mindvégig mesterien felépített, tökéletesen egymásba ékelődő megoldások jelentik. A lemez hangzása pedig amolyan igazi szónikus mocsár, tüskés, barátságtalan és már-már ijesztően tömény, de mégis mindent tökéletesen hallani.

Olyan ez a zene, mint a fát elborító tűz a borítón: látványnak talán lenyűgöző, de mégis ijesztő, mert tudod, hogy nincs előle menekvés, kíméletlenül felperzsel maga mögött mindent, aztán a romokon majd sarjad a nyomában valami új a megtisztulás után. Nem vidám bulizenét játszik az Inter Arma, sokkal inkább a világvége aláfestése ez itt, amitől senkinek sem támadnak majd kellemes gondolatai, ám a dalok végtelen rútsága mögött mégis ott rejlik valami makulátlanul tiszta, eredendő szépség. Aki valami tényleg jelentőségteljeset, valóban letaglózót akar hallani a mai felhozatalban, nem igazán kerülheti meg a Sulphur Englisht, és talán elhamarkodott kijelentésnek tűnhet, de akkor is vállalom: nem lepődnék meg, ha tíz-tizenöt év múlva úgy emlegetnénk ezt a lemezt, mint mondjuk a Times Of Grace-t vagy a Remissiont manapság.