Szerintem még a zsenge, zöldfülű rajongók is sejtik, hogy egy ilyen név nem black vagy industrial, esetleg nu metal csapatot takar. Így aztán nem is meglepő, hogy az Iron Fire valóban egy true/power vonalon mozgó dán ötösfogat, akik a harmadik albumukkal álltak elő ebben az évben.
A banda alapítója egyben a frontember is, Martin Steene. A kvintett nem sokat cicózik: azonnal belecsapnak a lecsóba és pörgősen, vastagon megdörrenve indítják útjára a Wings of Rage nótát. A dallamos, erőteljes muzsikával nincs sok gond, Martinnak ugyan nem a legszimpatikusabb a hangszíne – helyenként még idegesítő is egy kicsit -, de egészen épkézláb módon énekel, amíg el nem kezd rikoltozni. Ez sajnos gyakori kórság a magasabb tartományokban danolászó egyéneknél, ismerjük el. Mintha nem volnának hajlandók figyelembe venni, hogy a torkuknak, illetve a hangterjedelmüknek bizony vannak korlátai... Trapp üzemmódban üget tova a klisés mivolta ellenére is élvezetes Ironhead. Nincs elegendő ujj az összes végtagomon ahhoz, hogy összeszámoljam, hányszor botlottam már olyan dalcímbe, amelyben a messiást emlegetik a legkülönbözőbb bandák.
Erre a korongra is jutott egy megváltó a Metal Messiah című, mélán hömpölyöző szerzemény képében. Ismét felturbózzák a tempót a Whirlwind of Doom, majd a Fate of Fire perceire, míg a közbülső Savage Prophecy himnikus-epikus vizeken vitorlázik. A Stand as King számomra némi Manowar-hangulatot tükröz, az Alone in the Dark pedig ezúttal nem egy horrorfilmet takar. Zakatolva szigorkodik, de nem hagy bennünk maradandó lenyomatot a Mindmachine – hacsak azt nem, hogy ebbe meg mintha Priest/Painkiller-utánérzést oltottak volna. A repertoárból nem hiányozhat a csöpögős, jellegtelen ballada (Icecold Arion), az albumot pedig méltóságteljes menetelésben fejezik be a hamletfik.
Az Iron Fire nagyjából átlagosnak tekinthető heavy banda átlagos (néha picit átlagon felüli) nótákkal és egy középszerű énekessel. Ezzel manapság nem tudnak nyulat lőni, a telített mezőny nem sok lehetőséget kínál a szamárszürke bandák számára. Olyasfajta zenét gyártanak, amit sokan hallgatunk szívesen, akár többször is, de arra aligha számíthatnak, hogy a műfaj elkötelezett hívei a nagy kedvenceik közé választják majd őket. Ha rám hallgatnak, nem bérelnek maguknak talapzathelyet a Nagy Metal Hősök csarnokában, mert félő, hogy nem sűrűn akarják majd őket fémbe szoborítani...
