Az Iron Savior esete azért nevezhető aránylag egyszerűnek, mert aki otthonosan mozog az angolszász beütéssel bíró germán fémvilágban, az már úgyis ismeri őket, ezért nem csupán nagyjából, hanem egészen pontosan tudja, mire számíthat a srácoktól. Aki viszont eddig nem érdeklődött a négyek iránt, vélhetően nem pont most kíván rájuk cuppanni. (Ha mégis, hát rajta!)
A címadó szerzemény, majd a mögötte szaggató Stand Against the King máris a megszokott, erőteljes nyomulással és a kórusos, dúdolásra késztető refrénnel rohan le minket. Piet Sielck szaktárs továbbra is síkkopasz, a hangminősége sem változott - miként a muzsika jellege is tapossa, gyötri tovább a régi, jól bevált ösvényt. Feszes, dinamikus szpídek tülekszenek egymás ágán-bogán, mokány vokálok mordulnak fel újra és újra. A Tyranny of Steel is jó eséllyel pályázhat a metal slágerlisták előkelő helyezésére, dallama úgy árad végig a hallgató zsigerein, akár egy különösen jó évjáratú, zamatos bor...
A Time Will Tell belekalapálja magát az agyba, míg a Wings of Deliverance percei alatt némileg ellazulhatunk. (No nem azért, mert a srácok elballadultak volna!...) A Break the Curse engem egy az egyben némely antikabb, patinásabb Priest opuszra emlékeztet kísértetiesen. Olyannyira, hogy szerintem Tipton vagy Downing az első hangok meghallgatása után, kapásból lejátszaná nekünk az egész nótát. A Riding Free cirka a fénysebesség négyszeresével teszi meg a Föld-Szaturnusz távolságot. Thomas Nack ütősi teljesítménye egyenesen "nacktörő". Eszementek, de jól csinálják! A nóták többségét azért egy proccosabb versenybringával utol lehet érni. Az őslomhaságot képviselő Machine World így aztán kellőképp kilóg a sorból. Hogy a - szintén Judasra hajazó - H.M. Powered Man megfejtése mi lehet, azt mindenkinek a fantáziájára bízom, nem szükséges Tolkiennek lenni az ügykezeléshez.
Mivel a keménységen belüli melódiacentrikusság híve vagyok, az Iron Savior kellemeiben valósággal tobzódom. Jól bejáratott arcok nyomják a jól bejáratott riffeket - jól.
