Ahogy megdörrent az új Iron Savior lemez nyitó nótája, egyből fülig szaladt a szám. Ilyen agresszív riffelésre már rég volt példa a német fémmunkásoknál, talán a 2001-es Dark Assaulton voltak ilyen marcona gitárok. A hangzás is most valahogy mélyebb és szikárabb lett – Piet Sielck főnök/producer megint odatette magát rendesen -, nem olyan pengeéles, mint az egyébként szintén kiváló Battering Ramnél.
Tudom, az Iron Savior sokak számára nem több, mint egy klisés heavy/speed metal banda, akik még mindig azt hiszik, hogy 1988-at írunk és különben is, úgysem fognak a büdös életben kitörni a német klubbulik világából. Nos, ez utóbbi sajna valószínűleg igaz, azonban Piet Sielckéknek nem is ez a céljuk. Majd' minden évben kihozzák a zenekarvezető sci-fi sztorijának következő fejezetét egy tökös metal album képében és ez így is van rendjén. Emellett akármilyen hihetetlen is, de minden egyes lemezen fejlődnek is a srácok, ami, véleményem szerint a három évvel ezelőtti, már említett Battering Ramnél érte el a csúcsot.
Az új műnél először azt éreztem, hogy a fiúk most először visszafelé tettek egy lépést. Bár a hangzással nincs gond és az újféle megközelítés is rendben van, az első hallgatásnál mégis úgy tűnt, mintha valami hiányozna. Aztán második nekifutásra csapott belém a felismerés metal villáma, hogy ugyanis kivesztek az előző albumon tökélyre fejlesztett kórusvokálok. No, azért ez így nem teljesen igaz, de az említett háttérvokálok csak a negyedik címadó tételben bukkanak fel először. És azt kell hogy mondjam, valójában nem is annyira zavaró ez a változás. A dalok nagy részében mindenféle effektezés meg háttértámogatás nélkül, tisztán hallhatjuk Piet Sielck hangját, aki karakteres, magabiztos orgánumával maradéktalanul hozza a nagyívű dallamokat is. Tényleg nagyon jó énekes, és itt most hangjának gonoszabb oldalát villantja elő.
A már említett Running Riot energikus nyitását a The Omega Man középtempós sztorimesélése követi, amely a megegyező című 1971-es filmen alapul. A szólója nagyon eltalált, ebben a Sielck/Küstner páros mindig is nagyon erős volt. A Flesh egy újabb mogorva riffelésre épülő darab, vonszolós dalvezetése gyilkos! A címadó dal gitárnyűvése is nagyon metal, ez egyébként egy gyorsabb reszelés, nagyszerű refrénnel. Nem akarok elfogult lenni, úgyhogy teljesen objektíven mondom: ilyen remek epikus dallamokra nem sokan képesek ebben a szakmában. Az ikerszólós rész meg egyenesen old school!
Ha még a bakelitek korszakát élnénk, akkor most jönne az album második része a sejtelmes Cybernatic Queennel az élen. Némi háttérvokál itt is hallható amúgy, de Sielck éneke mindvégig domináns marad. Valamelyest a Judas Priest A Touch Of Eviljére hasonlít ez a dal, de inkább csak ívében és hangulatában. Következik a kedvencem, a Cyber Hero ami egy tipikusnak mondható Iron Savior döngölés, amúgy meg az album egyik legállatabb refrénjével lett felvértezve. Témája a videojátékok, illetve a játékosok, ugyebár a virtuális hősök, de abszolút nem gúnyosan. Simán lehetne a gamerek himnusza, vagy ars poeticája, annyira eltalált a szövege.
Szintit is felvonultat az A Tale From Down Below, mely egy lassú headbangelésre ingerlő tempóval araszol előre. Piet Sielck dallamai is hamar a fülbe ragadnak, akár a fülzsír. Gyönyörűséges a Still I Believe végtelen szabadságot és optimizmust árasztó refrénje is. A lágy szintetizátorfolyam csak még tovább mélyíti a dalt. Utolsóként érkezik még a lábdobvillantós Farewell And Good Bye, egy tempósabb darab, remek lezárása a Megatropolis-nak.
A két gitáros mellett Thomas Nack püföli a dobokat és Yenz Leonhardt penget basszusgitáron s ez a felállás igen erőteljes lemezekre képes, és bennfentesek szerint még élőben is hasítanak a germán sörvedelők. Én nagyon remélem, hogy egyszer még hazánkban is láthatjuk őket a színpadon, mert mondjon bárki bármit, ez a banda legalább őszintén nyomja a metalt. És ez itt a lényeg.
