Shock!

Bárki bármit mond, egy biztos: az Isten Háta Mögött mellett nem lehet elmenni csak úgy. (Ez már így milyen szép kezdésnek.) Sokan értetlenül állnak a jelenség előtt (lassan tényleg beszélhetünk jelenségről, ráadásul már elhasználtam három helyhatározót is), és fogalmuk sincs, mások miért hódolnak be azonnal ennek a zaj/riff- és ritmuskavalkádnak, amire mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy végtelenül precíz, kiérlelt zene. Baj ez? Dehogy.

Mások viszont sztóndultan bólintgatnak Paál mester riffjeire, csíkká keskenyedve nézik őket, én meg ide-oda tipegek és váltig állítom még mindig, hogy a mai magyar metalban ők az egyetlen igazán progresszív zenekar. (Kéretik itt nem a lerágott csonttá avanzsált progresszív sémákra gondolni, köszönöm.) A címet egy Douglas Adams könyvből csenték, tehát nem minden hülyeséget ők találnak ki. Csak szinte mindet.

Kicsit féltem, hogy a debütáló lemez után sikerül-e legalább annyira jót alkotniuk, aztán persze belegondoltam, hogy azok régi számok, és az újakra is volt épp elég idő, hogy egységesek legyenek. Egység - ezt a szót ennél a zenekarnál el lehet felejteni, bár a fene tudja, inkább úgy nevezném, x egységnyi IHM került a lemezre. Az első dalban 1:50mp-nél jön a Nevermore-os riff, amiből aztán nem került több ide, viszont a nóta végére egy hosszadalmas dobszóló igen - és itt felsóhajt a zenehallgató/kritikus, az IHM olyan pozícióba küzdötte magát, hogy gyakorlatilag bármit megtehet - a nép bekajálja. Így is van.

Az új cd-n 8 tétel található, hangulatkavalkádnak is felfogható az egész, amiben a Toolos lebegősebb (ezt a Tool hasonlatot el kell sütni ugye, de több zenekart nem fogok emlegetni, mert minek) témáktól kezdve a lírai sínpáros szétcsúszásig minden megtalálható.

Az viszont elvitathatatlan, hogy Palika dallamérzéke hihetetlenül sokat fejlődött, ráadásul olyan szintű fülbemászó slágeres refrénekre képes, amilyenekre itthon igen kevesen - ezért talán olyanok számára is befogadható lesz a lemez, akik először megzavarodnak a kiismerhetetlen dalszerkezetek hallatán. Respect, komolyan, marha jó együtt énekelni némelyik dalt, még az sem zavar, hogy azért maradtak bikfangok az énekben is. Próbáltam elképzelni milyen lehet egy sokszázezres (illetve még több százezres) felvételen ugyanez, kieditálva, fényesre polírozva, de úgy érzem pont az veszne el ebből a zenéből, ami az egyik varázsa: a nyers erő, ösztönösség, spontaneitás.

Hogy ne csak az énekes/gitáros fiatalúrról essék szó: számomra a dobos srác játéka legalább annyira fontos ebben a zenében, mint az előbb taglaltak, néha roppant ízlésesen összerántja játékával a szétmorzsolódó témákat.
Némelyest nehezebben befogadható ez a lemez, mint az első, ott sok nóta elsőre ütött, aztán úgy is maradt. Most az ember haja szála égnek mered, mert egyik ismert skatulyába sem lehet - ismét - berakni őket, aztán itt lehet megfejtegetni a dalokat, igazából ehhez tényleg hangulat kell - volt, hogy fáradtan ültem le hallgatni és a lemez felénél kikapcsoltam, mert soknak éreztem. A belemélyedést nem is könnyítik meg a hosszúnak mondható dalok, olyan átlag 7 percesek: tényleg bele lehet keveredni, de ott vannak a már említett refrének (vagy annak tűnő) részek, amelyek kapaszkodót kínálnak, nem úgy, mint a szövegek, melyek továbbra sem arról híresek, hogy bárki számára utat mutathatnak. Nem érdemes elemezgetni, úgyis csak az írója számára hordoz jelentés, mi kívülállók csupán sajátos értelmezést vonhatunk köré, vagy ha abszolút nem megy a befogadása, gyönyörködhetünk olyan sorokban, mint: "Voltaképp innen is látszik a táj. Hiába szállított arrébb ez a vagonnal szétsúrolt sínpár". Ha csak ennek a két sornak van igazán értelme az egészben, már ezért megérte. (Egyébként teljesen freudi, de a "szétsúrolt" helyett először "szétcsúszott"-at írtam, és csak a helyesírás-ellenőrzésnél vettem észre, hogy. Hm...) Vendégként a The Taktika basszusgitárosa, Vincze Ádám szólózik a Tavaszi nemződühben, egyik dal végén meg egy eredeti norvég mesét is végighallgathatunk. Tényleg.

Ha amerikai lenne az IHM, akkor már rég a Relapse kiadónál lennének. Itthon meg kénytelenek matricázott cd-r-t árulni, hát így megy ez. Viszont már a borítóért érdemes beszerezni egy példányt - illetve rosszul mondtam a borító az borzalmas, viszont azt háromféle színben (spenótzöld, kakibarna és jajvörös) is beállíthatjuk kezdőképnek. Naszóval belül vannak mindenféle okosságok, amit feltétlenül el kell olvasni, hátul meg szegény Peti nagymamája csügg.

Végszóként nem tudok nem szubjektív lenni: nekem az előző lemez összességében jobban tetszett, az viszont biztos, hogy nagyok az elvárások a zenekarral szemben már most, ráadásul olyan nagy szüksége volt már egy ilyesféle zenekarra a hazai rockzenei életnek, mint a Szaharában eltévedt beduinnak a friss forrásvízre.