Shock!

Ritkán érkezik Lengyelország felől olyasmi muzsika, mint amelyet Michal Jelonek három évvel ezelőtti bemutatkozó, s mindezidáig egyetlen lemezén hallhatunk. A klasszikus műveltségű - zenész diploma - hegedűművész játszott már komplett nagyzenekarral, közreműködött kismillió lengyel csapat albumán, s a klasszikus zenén kívül nem zárkózik el a poptól, a folktól vagy - épp jelen lemez esetében a rocktól sem.

Bizony, az illető zenész afféle lengyel Vanessa Mae, csak ugye férfiban, rockosabban. Hogy őszinte legyek, első saját albumának végignyüstölése után, ha választanom kellene, én bizony a lényegesen vonzóbb és virtuózabb Mae kisasszony mellett tenném le a voksomat.

Pedig Jelonek mestere szerszámának - nem röhög -, zenei tanulmányaiból legalábbis erre következtetnék, mivelhogy ezen az albumon biza hegedűjátéka csak néhol lépi át a korrekt színvonal felső határát. A baj véleményem szerint nem is a zenészember tudásával van, sokkal inkább a dalszerzői vénájával. Dalai elsőre még úgy ahogy, érdekesek, a rendkívül egyszerűre vett, gépgyanús dobalapokra szintén minimális témákkal operáló, aláfestő szerepre alacsonyított gitárriffek feszülnek, a főszerep pedig a hegedűé, s itt a bibi. A főhős játéka unalmas, s egy-két kiugróbb témától eltekintve olybá tűnik az egész lemez, mintha mondjuk a régi Therion kevésbé sikerült dalainak kislemezre száműzött csokra lenne ez a mű, mely érzés a paneles borító láttán csak még erősebbé válik. De hogy azért valami pozitívumot is szóljak az alkotásról, muszáj kiemelnem a Vendome 1212 című dalt, amelynek lendületes, már-már agresszív hegedűfutama a lemez csúcspontja, de érdekes a Mosquite Flight is, amelyet akár Joe Satriani is elkövethetett volna, ha épp dúshajú ifjonc korában a hathúros gitár helyett a négyhúros hegedűt választja. Az Elephant's Ballet-ben pedig torzítóra szerelve kínozza polák muzsikusunk a hangszerét, dalként értékelve viszont ez a darab is hamar unalomba fullad. A záró, Aesceticism éteri hegedűszólója viszont remek zárás, mely elűzi az addig kialakult keserű szájízt.

Fogósnak nem elég fogós, virtuóznak nem elég virtuóz, Michal Jelonek ezúttal két szék közé esett. Érezhette egyébként ő is a bajt, mert 2007 óta nem rukkolt elő újabb szólólemezzel. Két ok miatt azonban mégis érdemes legalább egyszer belefülelni ebbe az albumba: kis türelemmel egész pofás témákat találni a sablonok között, és ez az egyik olyan irányzata a rockzenének, amelyből még mindig nincs túltengés, így érdekesebbnek is tűnhet, mint amilyen valójában.