Shock!

Vannak olyan érdekes felfedezések, amikre utólag azt mondja az ember, ez hogy mehetett el mellettem eddig? A finn Jess And The Ancient Ones számomra épp ilyen – csak a jó ég tudja, hogyan maradhatott ki mind az első, mind a második lemezük, és hogyan lehet, hogy a harmadikkal is épp csak nem sokkal a Vertigo megjelenése előtt futottam úgy össze, hogy valójában is megismerkedjünk. Pedig az általuk fémjelzett retro-rockos, női énekes, a '70-es évekbe (vagy még messzebb) visszamutató muzikalitás és hangulati körítés új reneszánszát legalább úgy öleltem a keblemre, mint a Stalker / Vulture / Stallion stb. fémjelezte ifista, felvarrós true speed-heavy újhullámot. Mifelénk egyiknek sincs igazán nagy respektje (a hazai zenei színtéren kábé fehér holló mindkét vonulat), pedig ezeknél a csapatoknál nem feltétlen az egyéniség, hanem az őszinte lelkület és a jó dalszerzői képesség segíthet az érvényesülésben. Hogy aztán ki marad fenn hosszútávon, ha az aktuális „hullám" lecseng, az már nyilván az értékteremtésen is múlik.

Ez utóbbi hippiízű retro-rock vonalon eleddig a Blues Pills ugrott ki leginkább a mezőnyből, úgy is, hogy ők sem a nosztalgia első hullámával bukkantak fel, a Jess And The Ancient Ones azonban felettük is át tudott lépni nálam, aminek több oka is van. Egyfelől, a nyilvánvalóan közös gyökereken túl bőven van különbség is – már csak azért is, mert onnan pl. teljesen hiányzik az az okkult él, ami Jessék korai albumait erősen átitatta. Ez pedig a zenei közeg mellé biztosít egy olyan elegáns, sötét bájt, ami ebben a formában teljesen formabontó. Mindez nem is volt elkendőzve, a bemutatkozó kislemezükön már az 1969-es Coven-album, a Witchcraft Destroys Minds & Reaps Souls egyik dalának (White Witch of Rose Hall) feldolgozásával is igyekeztek tiszta vizet önteni a pohárba. Másfelől, bár igaz, hogy lépésről lépésre formáltak leheletnyit önmagukon, valójában mégsem változtak, és a jelek szerint most sem akartak volna csak azért bármerre igazodni, hogy jobban tudjanak érvényesülni. (Ha már a Blues Pillst említettem, bár távol álljon tőlem, hogy a két csapat közti virtuális „párhuzamra" próbáljam felhúzni ezt az ismertetőt: a Holy Moly! esetében pont azért voltam kevésbé lelkes, mert látszólag mintha görcsösen igyekeztek volna simulékonyabb, poposabb dalokban, hangszerelésben is gondolkodni, mintha attól félnének, hogy túlságosan rájuk ég majd az eddigi stíluscímkéjük.

A nosztalgiavonat persze Jesséket is keretbe is zárja valamelyest, esetükben azonban kiüresedéstől felesleges tartani. A Vertigón kevesebb az elszállt, hallucinogén pszichedelia, és a szokotthoz képest talán sötétebb az összkép is, de a suszter azért maradt a kaptafánál. Csak a legmarkánsabb pontokat emelném ki: a Love Zombit például, ami egyértelmű húzónóta, nem véletlen volt első felvezető dal a megjelenést előtt. Zaklatottan lüktető, atmoszferikus dal, ami tökéletesen szolgálja ki a múltból való táplálkozás minden sajátságos követelményét. Hitvallás is egyben, az erényeik talán itt érhetőek legkönnyebben tetten: Thomas Corpse gitárjátéka is meghatározó (szerzőként talán az ő lenyomata a legerősebb a zenekarban), a dal kettős pillére azonban mégis a lenyűgöző basszusjáték karöltve Jess elképesztő, misztikus, bluesos-soulos dallamokkal megspékelt énektémáival. Az ő vibráló, vad, erőteljes hangja tényleg a koronaékszerük.

A klipesített Summer Tripping Man magával sodró lendületével a gyors nótájuk, amit a tempó ellenére is beleng némi szolid pszichedelia, úgy is, hogy Jess végül már fékevesztettnek tűnő módon ereszti ki magából az egyre eklektikusabb őrületeit. Csúcspont a What's On Your Mind is, amely minta ezek keresztezéséből született volna, amíg aztán magukhoz mérten súlyos módon be nem sűrűsödik. A World Paranormal képében pedig kábé az év dalát is sikerült leszállítaniuk, aligha volt új nóta 2021-ben, amit többször hallottam volna ennél. Itt a Love Zombinál felvázolt képletbe még az elképesztő fogósságot is sikerült beötvözni. A záró, 11 perc feletti Strange Earth Illusion is karakteres pont, tulajdonképp egy progresszív kaland – ezeknek a hosszúra nyúlt balladisztikus megközelítésű daraboknak náluk már hagyománya van, ráadásul itt aztán tényleg mindenre van tér és idő. A „balladás" megközelítés persze szigorúan így, idézőjelben értendő.

Ha „B-oldalas" pillanatot kellene említenem, ami miatt végül mégsem toltam oda a tíz pontot, azt talán a Talking Board hozza, esetleg az album második felében a Born To Kill, ahol Jess ugyan újfent szégyentelenül kiüvölti magából, amit kell, dalként mégsem kapaszkodik fel a többihez. Talán ezt a kettőt nem érzem egységesen erősnek, ez azonban nem tartott vissza attól, hogy hónapokig oda-vissza hallgassam az albumot, és hogy időről-időre ma is elővegyem. Ez még jó darabig így lesz, és ha az újdonság varázsa múlni látszik, minden bizonnyal akkor sem kerül kézügynél sokkal messzebb majd. Biztos, ami biztos...

Az utóbbi egy-két év legnagyobb felfedezése volt számomra ez a zenekar. Ha a pandémia nem tesz keresztbe, azóta élőben is találkoztunk volna, ez sajnos még várat magára. A Vertigo megjelenését nem követték koncertek, az utolsó hírek szerint ez már így is marad, a csapat pedig a továbblépés mellett döntve már az új albumon végzi a késői simításokat. Bízom benne, marad a négy albumon átívelő töretlen nívó, és a következő körnél már élőben is találkozhatunk majd. Esetükben egy-két határ átlépése nem lehet akadály.