Meglehetősen illúzióromboló az Aerosmith házatáján támadt újonnani kavarás, főleg, hogy az ember már biztosra vette: a bostoni öregfiúk végérvényesen túlléptek a nehéz periódusokon, és manapság már csak önfeledten élvezik a veterán rockerek stadionturnékkal szegélyezett békés életét.
Utoljára a '97-es Nine Lives lemez előtt tört el valami Steven Tyler és a hangszeres szekció között, amit aztán csak aprólékos pszichiáteri és üzleti munkával sikerült megragasztani, de a banda tíz évvel korábbi feltámadásában kulcsszerepet játszó Tim Collins menedzser állása bánta a dolgot. Remélem, valahogy most is sikerül majd rendezni a meglehetősen átláthatatlan és zavaros helyzetet, legalább egy vállalható albumot mindenképpen kellene még készíteniük...
Joe Perry aktuális lemeze még a balhé kirobbanása előtt állt össze, és csak újabb muníciót szolgáltat ahhoz, hogy az ember az Aerosmith után sírjon. Nincs nagy gond a Have Guitar, Will Travellel, az idén már 60 éves gitáros a rá jellemző sallangmentes, tökös rockot nyomja itt hol dinamikusabb, hol bluesosabb, hol a '60-as évek szétcsapott, úszós hangulatú pszichedeliájával átitatott módon, csak éppen az ember fejében minduntalan ott suttog egy rosszindulatú hang, hogy innen még hiányzik valami. Pontosabban valaki: egy olyan figura, aki igazi fazont, arcot ad Joe egyébként nem rossz témáinak. Nem akarnám én a dolgot mindenáron lesarkítani Steven Tylerre, de nagyon mást nem tehetek, hiszen a nótákat Perry mellett éneklő német énekes, Hagen Grohe stílusa, dallamai is igen komolyan tyleresek a legjobb pillanatokban, ami akár arra is utalhat, hogy Joe az itt szereplő dalok egy részét a következő Aerosmith albumra szánta. A füstös bárok hangulatát idéző, züllött Slingshotot, a legfogósabb Do You Wondert (Hagen ebben szinte megtévesztő) vagy a groove-os No Surprise-ot némi további pofozás után el is tudnám ott képzelni, de a szerzemények többsége ebben a formában nem valami nagy durranás. Joe persze jellegzetesen és feelingesen gitározik, ez nem vitás, énekesként viszont legjobb esetben is csak középszerű.
El lehet hallgatni a Have Guitar, Will Travelt, ha éppen nincs más kéznél, világraszóló kedvenc azonban alighanem csak keveseknél lesz: hagyományőrző hangulatrock ez, de távolról sem az Aerosmith szintje. Egy szempontból ugyanakkor mégis remélem, hogy ha rendbeszedik magukat, az itteni megközelítés dominál majd a nagy ötösnél is, ez pedig az a cicomamentes, régisulis hozzáállás, ami az utolsó albumból, a harmatos Just Push Playből gyakorlatilag teljesen hiányzott. De addig is inkább a Toys In The Attic-et, a Rocksot vagy a Pumpot tedd fel, ha tényleg elementáris zenét akarsz hallani Joe-tóli.
