Joey Eppard a Wake Pig c. lemezzel igen nagy meglepetést okozott 3 (Three) zenekar énekes/gitáros/főnöke. Ez az idestova ötéves kiadvány azonban még a banda komolyabb felfutását megelőző időkből származik, amikor is Joey tizenöt dalt rögzített kisebb stúdiókban – sőt, ha hihetünk a bookletnek, otthon a faliszekrényben is.
Néhány itt-ott színezgető vendégen kívül teljesen Joey gitárjáé és lenyűgöző énekhangjáé a főszerep, a zenei irány pedig csak köszönőviszonyban van a rockzenével. Bár néhány dal (pl. Paint By Number, Amaze Disgrace) más hangszerelésben fellelhető a Three sorlemezein, de itt főként a swinges-funkys akusztikus gitárjátékkal kísért keserédes balladákon van a hangsúly.
A játékos basszusra épülő, csodaszép dallamaival és különlegességével elsőre ható Static, illetve a szívfacsaró, szomorú szövegével is taroló címadó képében már a lemez elején két olyan gyöngyszemet kapunk, amelyek megérdemelnék, hogy pl. Sting nagy slágereivel egy lapon emlegessék őket. A lüktető alaptémájú, hihetetlenül jól összerakott Simple Words szintén nagy kedvenc, a fekete humorral jócskán átitatott The Game pedig egyszerűen klasszikus. A pofonegyszerű dal versszakaiban Joey E/1. személyben nyírja ki és ássa el pancser zenésztársait (köztük öccsét, a Coheed and Cambria soraiból ismert Josht is), majd rádöbbenve, hogy hibázott, önmagával is végez, hogy a másvilágon közösen folytathassák a bandát. Kíváncsi vagyok, a srácok mit szóltak a témához.
A Faster hangulatában van valami road-movie jellegű... Egy lepusztult, a préri közepén fekvő amerikai kisváros jelenik meg mindig lelki szemeim előtt, ördögszekerekkel, bedeszkázott ablakokkal – nem tudom miért. Talán valami régi filmélmény miatt, de a szavakba és dallamokba foglalt hiábavalóság, és a megválaszolatlan kérdések is tehetnek róla.
Joey százféleképpen használja hangját, és mindegyik „arca" nagyon hihetően jön át – legyen szó a Puddle szomorkásan-vágyódóan elcsukló sorairól az ablakban látott lányról, a Helpless Belvedere mozgalmas refrénjéről, vagy a Stranded In A Treetop közepén lévő magasra kanyarodó sorvégről, amit hallva Whitney Houston és Mariah Carey dupla csík kokót nyomna be szégyenében.
A Vinegar Hill egy instrumentális szerzemény, amely fül alapján elég nehezen beazonosítható technikákat vonultat fel a fémhúros gitáron – ilyesmi a Three legutóbbi lemezének Bramfatura c. szerzeménye is: egy kis bravúrdarab, csattogó húrokkal, perkusszív témákkal, de dallamokat sem nélkülözve.
A lemez legvégén találjuk a zenekar eddigi szinte összes kiadványán valamilyen formában szereplő Amaze Disgrace-t, ami szövegében és dallamában bátran kiforgatja az ismert fohászt (Amazing Grace), és hatalmas refrénjével szinte dalmonstrummá terebélyesedik. Joey suttog, liheg, üvölt, egy trükkösen téreffektezett kiállásnál pedig müezzinként hajlítja-tekeri hangszálait – hidegrázós pillanat. Ha lenne igazság, akkor ez a dal lenne a 2000-es évek Stairway To Heavenje. Igen, annyira. A 60 perces CD-t szép levezetésként zárja a Blood Lust Tusk keringője, alig hallható gitárral, szinte sírás utáni motyogós énekkel, úsztatott szintetizátorhangokkal, felkavaróan.
Bár a belső borítón kisfiúsan mosolygó, illetve lábait nyakába vevő srác mára már kicsit megemberesedett, de dal- és szövegírói vénája, illetve számos stílusból táplálkozó gitárvarázslata és kifejező hangja már itt magabiztos, egyéni hangvételről árulkodtak. Be kell vallanom, hogy az elmúlt évben talán ez a lemez pörgött legtöbbet a lejátszómban – szinte minden pillanatban rá lehet hangolódni. Friss, izgalmas és mégis művészi az egész, sok helyütt mély mondanivalóval. Remélem, hogy a Been To The Future nem egyszeri szólópróbálkozása volt Joeynak.
