Akár megismételhetném a Steve Lukather I Found The Sun Again lemezéről írtak első néhány bekezdését: a két jóbarát egyszerre jelentetett meg szólólemezt, egyforma körítéssel borítók és rettenetes videók terén, hasonlóan sok zöldet is elfogyaszthattak mindketten, aminek a vége a két külön utat bejáró lemez lett, noha természetesen mindketten „beleszóltak" a másik zenei anyagába. De amíg Lukather értelemszerűen gitárosabb megközelítésű lemezt készített, sok feldolgozással, addig Williams jóval filmzeneszerűbb, helyenként eklektikusabb, mégis ízig-vérig totós zenei anyagot hozott, lényegesen kevesebb másoktól átdolgozott számmal.
Nem tudom, milyen terveket sző a jövőben a két bolondos figura a két lemez köré, talán az „új Toto" jövőbeli koncertprogramjába belecsempésznek néhány dalt ezekről az albumokról, noha ehhez inkább (sőt, határozottan) a Williams-féle szerzeményeknél érzek létjogosultságot. Olyannyira, hogy az első két dal (is) akár felférhetne egy Toto-lemezre is. A sejtelmes Never Saw You Coming és a filmzenésebb Liberty Man egyaránt pazar szerzemény a maga világában, utóbbi mellé egy '80-as évekbeli kaliforniai naplementés sorozatot fogsz lelki mozivásznadra felfesteni.
A címadó kicsit eklektikusabb, játékosabb tétel, mely után a negyedik, Wilma Fingadaux lóg ki a legjobban a lemezről. A dal Williams fiatalon elhunyt édesanyjához szól, és Williams két lánya, Hannah Ruick és Ray Williams is vokálozik az apjuk mellett. Zeneileg modern, líraibb popdal, ez a fajta hangszerelés nagyon nem az én világom, nem hozzám szól, nem érintett meg (nehezen írom le, de idegesített). A Black Dahlia David Paich vendégszereplésével készült, szintén popdal, ám ez az óvatosan dzsesszbe hajló téma már sokkal közelebb áll hozzám. A két feldolgozás egyike Peter Gabriel és Kate Bush duettje, a Don't Give Up, ami eredetiben is zseniális, Bush helyett az egyik leányzó, Ray Williams énekel itt. Nagy átdolgozásra ne számíts, korrekt, új köntöst kapott a szám, de így is zseniális maradt. A másik nem saját darab az If I Fell a Beatlestől, amibe viszont Lukather úr segít be a hangjával.
Igazából sok értelme már nincs végigmenni a többi dalon, a már megismert kicsit totós, kicsit filmzenés vonalat követi mind, a No Lessons kivételével, ami talán a legfilmzenésebb softaorjazzrock (ki mit hall ki belőle), gyertyafényes, puccos éttermet vizionálj magad elé, ahol a sarokban zongorázik-énekel a helyi muzsikus. Feelinges és szeretnivaló ez is, de a záró gyöngyszem, a World Broken teszi fel a koronát a lemezre, melyben szinte kitapinthatók a szív mélyére ható érzelmek, bravó! Ha valamit, ezt mindenképpen érdemes lenne élőben is megszólaltatni.
Összességében számomra sokkal rokonszenvesebb, hallgathatóbb, szerethetőbb, mélyebb és tartalmasabb Joseph Williams szóló-kitárulkozása, mint Lukatheré. A megjelenése óta eddig is bőven hallgattam, és érzem a kraftot, hogy még mélyebb barátságot kössünk. Ha totós hallgatnivalóra vágysz, mindenképpen érdemes megismerni, de ha csupán igényes háttérzenét keresel, akkor sem fogsz tévedni a Denizen Tenanttel.
Hozzászólások