Shock!

Demolition, azaz rombolás, mely akár beszélő cím is lehetne, mivel minden idők legjobb heavy metal zenekara egy jól elhelyezett csapással lerombolta eddigi munkásságát. Amíg Halford papa visszatért és ismét egy jó lemezzel maga mögött sikítozik, addig a Priest váltott egyet és átment indusztriál metal csapatba. Most csak lestek, mi? Pedig így van.

Fogalmam sincs, mi az oka, nem hiszem, hogy egy tradicionális lemezzel sikertelenek lettek volna, sőt. Talán most érezték, hogy váltani kell, de könyörgöm, akkor miért egy olyan trendre ugrottak fel, ami már lefutóban van?!

Amúgy nem rossz a lemez, elsőre bőszen vigyorogtam ám, aztán harmadszorra már nem annyira. A nyitó Machine Man erőteljes dal, ami jellegzetes Scott Travis-féle dobolással kezdődik, Ripper is sikkantgat benne egy keveset, ám a következő One On One c. daltól nem kicsit néztem hülyén ki a fejemből. Merthogy Rammstein. Elejétől a végéig, menetelős, effektes, Ripper hangja hátratolva, pedig ő menthetné meg a dalt. Mindez 6:44 mp hosszúságban, ami akkora baklövés, mert egy ilyen típusú számot feleennyi idővel illik elkészíteni, akkor húz igazán. A Hell Is Home lassú tétel, egész jó darab - persze itt se felejtsétek, hogy nem a régi JP témákról van szó! -, kár, hogy a gitárszólóra annyi effekt került, alig venni észre, hogy van egyáltalán. A Jekyll And Hyde sem rossz, utána a lírai Close To You teljesen felejthető, majd a Devil Digger terel vissza a Rammstein ösvényére. Rossz hallani mennyire fantáziátlanul dobol Scott. Na meg azoktól a riffektől sem kapna senki ínhüvelygyulladást... A Bloodsuckernél kezdtem bealudni, sokadszorra hallott dzsi-dzsi, hiába gyorsabb a tempó. Az In Betweenben legalább többet énekel Ripper, utána a Feed On Me már megint Rammstein zeneileg, akár a Subterfuge, amiben még más divatos amerikai csapatok hatását is fel lehet fedezni. A Lost And Found akusztikus lírája felüdülés, bár effektmentesen jobb lenne. A záró Metal Messiah már megint egy belassult Rammstein, valami futurisztikus számítógépes játékhoz elmenne. Amilyen lendületesen indult a Machine Man-nel a lemez, annyira ellaposodott menetközben. Kár, nagy kár. Néha azért előfordul a lemezen tipikus Priestelés is, a refréneknél, de összességében azért ez kevés.

A lemez hangzása is elég gyér, ilyen szinten demók szoktak szólni. Ha már ilyen zenét csináltak, akkor bika hangzás is illett volna hozzá. A legtöbb esetben annyira hátul szól Ripper, szinte alig lehet észrevenni, hogy "jé, itt ének is van?". Siralmas. És ha a frontborító az lesz, ami a promón van... Ehh... Elhagyták az eszüket az öregfiúk. Vagy tervezgetik Halford visszatérését, ami egyre valószínűbbnek látszik, bár akkor Ripper gyereket nagyon sajnálnám, óriási torok, és szimpatikus arc.

Gondban vagyok a pontozással. Tulajdonképpen nekem tetszik darabjaiban, minden JP-mentességük ellenére, habár inkább valami projektként kellett volna ezt megjelentetni. Mondjuk azt lefogadom, hogy óriási bukta lesz a Demolition. Nekem ennyi (7 pont), de csak a régi szerelem miatt.