Shock!

Az év (alighanem) legvitatottabb lemeze - lehet, hogy nálam egyenesen az év legnagyobb lemeze! Annyi bírálat, negatív kritika érte már eddig is a Priest idei munkáját - holott csupán az a "bűnük", hogy Ripper négy évvel ezelőtti debütálása után ismét mertek tovább gondolkodni és a kiszámíthatóbb retro irány helyett egyenesen előre folytatták az utat.

Az előzetes pletykák ipari, hardcore (!) hatású anyagról szóltak. Ehhez képest az eredmény egy abszolút előremutató, mai METAL album lett egy végtelenül kreatív METAL zenekartól! Aki a Jugulatort sem tudta befogadni, képzelem, hogy idegenkedik ettől a korongtól. Akinek viszont a korszerű, zúzós és dallamokban is bővelkedő fémzene az esete, az ne habozzon! Csak nyitottság és türelem kérdése az egész... Némi felvezető zaj, hangeffektek után a nyitó Machine Man egy ultradögös versenymotor sebességével ront elő és gázol le. A menetelős One On One már ismerős volt az ausztriai koncertről, csak élőben nem kerültek ennyire előtérbe a modern vonások. Ez, kérem szépen, nem más, mint a jó öreg Brit Acél (a fiatalabb bandák közül a Marshall Law nyomat ehhez hasonló hagyományos szigetországi power metalt), de a hangzás 2001-es. Az pedig, ahogy Ripper trükközik a magasabb és mélyebb szólamokkal a dalban, megér egy külön tanulmányt. Bestiális!

A Subterfuge vagy a Metal Messiah döngölése ugyanígy visszavezethető mondjuk a Metal Gods nótához. Előbbi dalban a Ripper sikolyok eltorzítva törnek a felszínre, a refrént pedig meghökkentő Korn/Manson-jellegű téma és dallam vezeti fel, utána azonban a mennydörgő kórus maradéktalanul visszahozza a megszokott Judas Priest-metal feelinget. Utóbbiban ütemes szövegmondás megy a versszakok alatt (Mit hallok?! Valaki azt mondta, Rapper Owens?!..), kábé úgy, ahogy Robb Flynn csinálja a legutóbbi Machine Head album egyes dalaiban, a refrén meg ismét tipikus Judas. Lassabb vonalon a Hell Is Home-ban vannak a legkirályabb énekdallamok, a Cyberface már valóságos cyberdoom és az In Between is egy vontatott, nehéz tétel. Két lírai darab is született ezúttal. A fájdalmas, megrendítő erejű Close To You Glenn Tipton közelmúltban elhunyt édesapjának állít emléket, míg a Lost And Found egy csendesebb, akusztikus gitárokra épülő dal.

Összesen tizenhárom számot sűrítettek a CD-re (a digipak változat bónuszként a Rapid Fire és a Green Manalishi új verzióját is tartalmazza) és mindent egybevetve kimértebb az elődjénél a Demolition, ugyanakkor melodikusabb is; az igazi továbblépést a Jugulator után a sound jelenti. Az új köntös alatt viszont továbbra is tisztán felismerhetők a jellegzetes riffek, szólók, énektémák. Lényegében minden ugyanaz, mégis más - ez a fejlődés, nem? És ha már itt tartunk, Ripper ismét fényesen bizonyítja, mennyivel több egy szimpla Halford-klónnál, rendkívül változatosan hozza magát: hangja helyenként Alice In Chains-es/creedes árnyalatot ölt, néhol szabályosan hörög, méghozzá iszonyú mélyen, vadállat magasaival pedig totál hazavágja a dobhártyámat.

Úgy érzem, nem hiányzik innen senki, a szólópályáját építő Rob Halford old school metalban éppúgy tökéleteset alkot, ahogy a Judas Priest is jeles korszerűségből. Mindezt vagy tíz hallgatás után írom, azaz bőven tartogat még felfedeznivalót a Demolition. De addig is maximális elismerésem az újító szándékért és a megvalósításért. Tudom, mit beszélek!