Shock!

Tökéletesen ismeretlen zenekar és kiadó - az ember ilyenkor elkezd picit fázni, ritka az, ha tényleg jó csapatot fogunk ki, ráadásul a csapat olasz. Ahogy elindul a cd, a Strapping Young Lad Aftermath című dalának átferdítését hallhatjuk egy ideig, aztán persze átcsapnak valami másba, hogy ne foghassuk rájuk a plágiumot (bár azért valljuk be, elég csúnya nyúlás ez). A stílus prog/death, manapság ezt inkább komplex deathnek mondják.

A zenekar biográfiájába pillantva láthatjuk, hogy 1996-ban alakultak, tehát vélhetően már megtanultak zenélni egy kicsit, bár akkor sima deathben utaztak. 2001 óta működnek Kenos néven, és akkoriban álltak rá az amerikai riffelésre és a súlyosabb megszólalásra. Egy időben női énekes is dolgozott a zenekarban (azt nem tudni, énekelt vagy ordibált). A The Craving pedig a második nagylemezük.

A zene a klasszikus amerikai deathen át a fogósabb, dallamosabb skandináv témákig nagyjából mindent magába ölel, természetesen megfelelő számú töréssel és témahalmozással karöltve. Megértem, ha valakinek ez túl sok, tényleg nem egyszerű követni mit is akarnak a srácok, de valamiért mégis hallgattatja magát. Néha teljesen laza riffeket, szólókat hoznak a gitárosok, ami meglepő ebben a műfajban, de ha azt nézzük, a skandináv ízvilág is ott figyel náluk, talán nem is csodálkozunk többet rajta. A negyedik dal helyenként totálisan laza, szinte gótos, darkos hangulata az ortodox death hívőket elriaszthatja, de szerintem nem baj, ha nem csak őrléssel borzolják az idegeinket. A hetedik tétel egyenesen a heavy metalos oldalát pendíti meg a csapatnak, érezhetően ők is a nyolcvanas évek klasszikusain nőttek fel. A nyolcadik átvezető lírai kis szösszenetet is csak addig éreztem feleslegesnek, míg át nem gomolygott következő nótába. Érdekes kis utazás. Viszont a záró dal ismét csak dalolós hangulatú részei már erőteljesen feleslegesek és gyengék.

Bár csak egy vokalistát írnak, kétféle hörgést hallhatunk, egy nagyjából egysíkú, a középtartományokat használó agresszív ordibátort (hosszú távon baromi idegesítő sajnos), meg egy bugyborékolósabbat, helyenként a bugyogás a blackes károgást is súrolja. A már említett negyedik dalban énekelni is próbál(nak), ez nem annyira tigris azért.
A borító és a logo nem az igazi (viszont digipack a cd), a hangzás átlagos (na jó, mai viszonylatban már gyengus kategória). A zene viszont megér egy próbálkozást, aki kicsit másra vágyik, mint a megszokott klisék egymásra halmozása.