A Khymera nevű formációval nem nagyon lehet találkozni élőben, de még a stúdióból csak nagy ritkán hallatnak magukról: 2008-ig kell visszadátumozni magunkat, hogy friss munkát találjunk tőlük. Ez volt a The Greatest Wonder. A csapat működtetője és zenei vezére Daniele Liverani billentyűs volt, ő jegyezte a dalok nagy részét, ám ez a felállás 2015-re teljesen kicserélődött. Azaz majdnem teljesen. Úgy is mondhatnánk, Dennis Ward lefejtette magáról a többieket, vagy a Frontiers testálta rá az örökséget, a pontos mozzanatról nincsenek információim, de a lényeg az, hogy az amerikai basszer – aki nem mellesleg a Pink Cream 69-nál is főtulajdonos – magához ragadta a kormányt.
Ward legnagyobb segítségére ezúttal Jim Rybkost billentyűs volt. Az ő nevét azért is érdemes külön megemlíteni, mert maga a főnök is egekig magasztalta Jimet, mondván, olyan zenész, aki nem csak eljátssza, de teljesen meg is érti és felszínre hozza mindazt, amit Dennis elképzelt az adott dalban. Oké, Eric Ragno is vendégzenél a lemezen, aki már ezerfelé megfordult (Jimi Jamison, Fergie Fredriksen, Akárki Akárkisson), de új löketet mégis Rybkost adott a daloknak.
Gyanakvó zenehallgatóként eleinte nem vártam semmi különlegeset az új albumtól, mert bár tudtam, hogy az átlagtól magasabb színvonalon csilingelnek a Khymera szerzeményei, ám a Frontiers manapság mindent be- és elfogad. Ám az elmúlt hetekben volt alkalmam kissé elmélyedni a lemezben, többféle helyzetben meghallgatni, és most már azt kell mondanom, hogy nagyon jót tett a műsornak Ward kapitányi kinevezése. Kicsit el is csodálkoztam, hogy az utóbbi években a Pink Cream 69 miért sápadt meg ennyire, ha a mára Luke Skywalker szakállát idéző arcszőrzetet növesztő Ward ilyen finomságokra, érzékeny rétegelésre is képes.
Nem meglepő, hogy a dallamok a helyükön vannak, hiszen az AOR műfaja erre épül, a cél a megjegyezhetőség, a memória zegzugainak lágy melódiákkal történő felöntése, hogy adjunk a modoros negédességnek is, ez idáig rendben. Az viszont már manapság ritkán ad ilyen egységes, magától értetődő egészet, ha a zenész és a producer is ugyanaz a személy. Vagy csak rosszak a tapasztalataim. Épp a nagyon közeli múltban merült fel a probléma (Dream Theater), hogy ha nincs egy külső kontroll, egy egész produkcióra rálátó, abba belenyúlni képes szakértő, akkor a kockázat is nagyobb, hogy az alkotó nem látja meg az ideálisabb utat a célja felé. Na most, a rutinos amerikánusra ezt a tévedést egyáltalán nem lehet ráolvasni.
Minden hangszer úgy szól, hogy azt tanítani kellene, a csilingelő cinektől kezdve a díszítő szintiken át a vokálokig. Az üdvös felállás eleve az lenne, bármilyen előadót tekintve, hogy a dalokat a hangzás csak öltöztesse, az erőt a szerzemény maga adja. Ez nincs mindig így, de legyen ez másnak a problémája, a Khymera esetében viszont megvalósul a nagyon egészséges összkép a dalszerzői, a hangszerelési és a hangmérnöki munka vonatkozásában. Dennis Ward kiválóan ragadta meg a lényeget: a vezérdallamokat szinte mindvégig aláfesti vokálokkal, sokszor a verzékben is, mindezt úgy, hogy egyáltalán nem tolakszik az extra ének sehol, nem lesz terjengős. Na igen, sosem árt, ha valaki tanulta is a zenét, és nem csak az ösztönei viszik. A gitárjáték is kimunkált, ez Michael Klein kezeit dicséri. Nem is ismertem a nevét, vagyis azt hittem, de amikor utánanéztem, kiderült, hogy már hallottam a játékát, a még most is fel-felbukkanó Wicked Sensation nevű zenekar Reflected lemeze meg is van a polcomon valahol, már el is felejtettem. Szóval innen szalajtotta Ward a ritmusozó-szólós fickót, és bár nyilvánvalóan nem a legmarkánsabb stílusú gitáros, sportszerűtlen is lenne ilyesmit számonkérni, de teljesítménye jóval több iparosmunkánál. Klein szólói énekelnek, szépen kivitelezett figurákat mutat be jó arányokkal és hangszínekkel.
Sokadik meghallgatás után sem tudok kiemelni egy vagy két számot, amely az album egészét tekintve zászlóvivő lehetne, és ebben az esetben ez kimondottan elismerő vonás. Talán a Land Of Golden Dreams lehet mégis ilyen. Jóllehet Ward hangszíne nem feltétlenül olyan markáns, mint David Coverdale-é, ennek az elején mégis a nagy öreg ugrott be, sőt, helyenként még Richie Sambora is. Ez a dal hordozza magában a legtöbb szenvedélyt, D-mollos melankóliával átitatott sorai magával ragadnak elsőre is. Sokkal több árnyas-borongós szerzemény nincs is a kincstárban, ezt a hangulatot is feloldja rögtön a címadó szám játékos riffje és lendületes húzása, vidám refrénje. A Streetlights a lemez egymáshoz simulós lassúzásokra alkalmas darabja. Érdekes dal, meglehetősen andalgós a tempója (mi más is lenne?), de középrésze masszívabb hangzásba vált, és picit meg is bolondították – szuper megoldás, hogy kizökkenjen a hallgató a révedésből. Van még egy balladisztikus tétel, a Where Is The Love, ahol újfent felbukkan pár taktus erejéig a whitesnake-es örökség, de ennyi szinte kell is.
Hogy mi tetszik legjobban a műsorban? A roppant finoman kidolgozott részletek, azok egymásra és egymásba építése. A lágy kísérőelemek a háttérben, az okosan elhelyezett motívumok, a helyes vokálok, az ügyesen eldugott dallamok és a jól megválasztott tempók. És ahogy mindez egybeolvad. És mi nem? A borító. Szilvia hősmetalnak gondolta a grafika alapján, és hát mi tagadás, én is sárkánymetalra asszociálnék, ha nem ismerném a csapat múltját.
Utólag is a tavalyi év egyik kellemes meglepetése ez a lemez.
