Shock!

A Killswitch Engage annak idején sokakat meglepett, engem is. Valaki ajánlotta még akkor, mikor épphogy a Roadrunnerhez kerültek, hogy feltétlen ismerjem meg a zenéjüket, kerestem is néhány dalt, tetszett is, de aztán persze, hogy a lemez, az Alive or Just Breathing hallatán bólogattam vigyorogva.

Aztán kicserélődött az énekes (mert van itt egy rendes énekes is ám az üvöltés mellett), Jesse Leach helyére Howard Jones került (ex-Blood Has Been Shed), és még egy lényeges pont változott, a dobos. Justin Foley az új ütős, aki szintén a Blood Has Been Shedből érkezett. Amit azért fájlalok, mert az előző dobos elég szépen odatett minden téren. De ne legyünk szkeptikusak. A zenei irányvonal alapvetően ugyanaz maradt, harapós riffek, dallamos refrének (kicsit már divat is lett ez a fajta dallamosság amúgy), olykor hardcore-osan kapkodós részek. Nagyon bejött az előző lemez, az nálam egy gigantikus 10-es, de el kell ismernem, hogy tulajdonképpen nem csináltak rossz cserét, csak persze egy picit változott néhány dolog. Amit vehetünk akár fejlődésnek, meg vehetjük annak, hogy két lényeges ember más most a zenekarban. Howard Jones amúgy fekete - vagy legalábbis félvér - ami erősen hallatszik is a hangján, az a tipikus őserő. No, nem zokogok tovább, még mindig apróra szeletelnek, mint főszakács a hagymát.

A zenére már megint elsüthetném az unalomig ismert jelzőket, mint agresszív, dühös, húsba maró, érzelmesen dallamos, szóval a szokásos dallamos metalcore keverék, ami már sokkal inkább metal, mint hardcore. Sokan szeretik ráfogni, hogy nu metalos is, szerintem azért ez nem fedi a valóságot kicsit sem. Azért furcsa fintora a sorsnak, hogy elvileg a hardcore-osok ismerték a csapatot, aztán most, hogy jól befutottak (illetve szép lassan befutnak) szinte a mainstream vonalba kerülnek, a nagy metalcsapatok közé. Ami persze nem baj, bővül az ízlése mindkét tábornak. A hangzással nem spóroltak - naná, majd pont saját maguknál nem veti be magát a gitáros -, Adam Dutkiewicz a producer, a keverést Andy Sneap készítette, aki félisten, mint tudjuk.

Így a lemez végén megint csak azt ismételhetem, hogy ledarálódtam, darálódjatok le ti is. Azért nekem az előző lemez még mindig jobban tetszik, ezért "csak" kilenc. Ráadásul hosszú távon a mostani énekdallamok azért némelyest (igazából nagyon) hasonlítanak egymásra. Majd a következőn jobb lesz, legalábbis változatosabb. Remélem.