A King Parrottal eddig mindössze érintőlegesen foglalkoztunk, de mindez semmit sem von le a csapat értékeiből. Ha nem is tartoznak felvállalt stílusuk legjobb bandái közé, azért megbízhatóan tolják az elsősorban atomgyors tempókra, váltásokra, kíméletlen riffekre és hisztérikus – mit tagadjuk: papagájrikácsolással rokon – üvöltözésre épített grind/thrash/extrém/satöbbi muzsikát, ráadásul amikor lehet, intenzíven turnéznak is. És ha mindez nem lenne elég, Phil Anselmo egyik kedvenc bandájáról beszélünk, aki rendszeresen emlegeti őket mindenfelé, és Észak-Amerikában ezt a minialbumot is az énekes Housecore kiadója gondozza.
Beszédes a cím, beszédes a formátum – az eddigi ütemezést tekintve idén már a negyedik nagylemeznek kellett volna megérkeznie az ausztrál ötösfogattól, de a kényszerű turnészünet közepén bizonyára nem akartak ellőni (ha úgy tetszik: feneketlen kútba hajítani) egy rendes albumot. Viszont a jelenlegi helyzetben az sem vezet túl sok jóra, ha valaki tétlenül ül a seggén és eltűnik, így aztán összeraktak és kihoztak négy friss témát, hogy történjen valami a zenekar körül. Mindez mindössze hét és fél perc, a banda számainak átlaghosszát tekintve azonban arányosnak tekinthető az EP hossza.
A Holed Up In The Lair dalai természetesen gyors és még gyorsabb aprításokon alapulnak, ezeket ugyanakkor mindig jó érzékkel törik meg súlyos betonozások, málházások, még ha mindez csak jelzésszerűen is történik. Sőt, az Anselmo vendégordibálásával ékesített Nor Is Yoursban még valami határozott rockos dinamikát is sikerül a szüntelen zúzdába injektálni, ami kimondottan különleges ebben a formában. Szerintem ez a dal a legpofásabb a négy közül, bár nem tagadom: ha nem tudnám, hogy Phil is szerepel benne, magamtól aligha mondanám meg, érdemit semmiképp sem tesz hozzá a nótához a háttéracsargással. De valójában ehhez közelítő szintet hoznak a nyitó Banished, Flawed Then Docile-ben – amely a maga két és fel percével az anyag leghosszabbja –, a Blunder To Asunderben és a Kick Up A Stinkben is. És amúgy is, összességében gyorsvonatként rongyol végig a hallgatón ez a röpke kiadvány, nincs rajta nagyon sok elemeznivaló: elkezdődik, aztán véget is ér.
Mondanom sem kell, a King Parrot nem veszi túl komolyan magát (halld a zárónóta fináléját...), de zeneileg azért szó sincs tréfálkozásról, azt meg főleg díjazom, hogy dobozszerű egyenhangzás helyett áttekinthetőbb, szellősebb megszólalással dolgoznak, akármilyen durva is a zene. Matthew Young – lehet ennél jobb vezetékneve egy ausztrál zenésznek? – hangszínén persze sok áll vagy bukik, előadásmódja garantáltan túlzás lehet egyeseknek, de összességében azért nincs mibe belekötni. Fejszellőztetésre tökéletes ez a hét és fél perc, bár teljes értékű kiadványnak már csak a nyúlfarknyi játékidő miatt sem nevezném.
