Shock!

Szeretek megdöbbenni, amennyiben pozitív megdöbbenésről van szó, most pedig ez történt velem. Persze, hallottam már korábban Király Istvánról, azaz Pittáról, de mivel viszonylag ritkán hallgatok ilyesmit, bevallom, elsiklottam eddigi két lemeze felett – ez pedig komoly hiba volt, a friss Melodic Vision ugyanis simán világszínvonalat képvisel ebben a stílusban, és ezzel most nem túlzok. Úgy is fogalmazhatnék, hogy István munkássága kötelező hallgatnivaló mindenki számára, aki kedveli az ilyesmit.

Többször leírtam már: nem vagyok gitáros, így azt leszámítva, hogy a természetes érdeklődés és a két évtizedes rockrajongás hatására nyilván hallom, ha valaki baromi jó vagy nagyon rossz, a dolog technikai részletei kevésbé érdekelnek egy efféle album esetében. A lényeg mindig az, le tud-e ültetni az adott lemez, képes-e valami olyasmit mutatni egy viszonylag – a szó szoros és átvitt értelmében is – szétjátszott stílusban, mint az instrumentális gitárzene, amivel túlmutat a számtalan efféle albumon. Nos, a válasz ebben az esetben csakis egy hatalmas igen lehet, aminek egyébként nincs más titka, mint a dalcentrikusság, a hallgatóbarát megközelítés. Aki nem süket, az nyilván már a Breaking News tempós, fantasztikusan hangszerelt nyitása alapján meg tudja állapítani, hogy István mindent tud a hangszerről, amit csak tudni érdemes – ám még ennél is sokkal fontosabb, hogy amit produkál, abban nyoma sincs e hihetetlen tudás üres fitogtatásának, öncélú mutogatásának. Vagyis virtuozitása ellenére is abszolút szórakoztató, önmagát hallgattató a végeredmény, amely emellett még roppant változatos is.

Ugyan eddig csak Istvánt emlegettem, muszáj gyorsan kiemelni, hogy a formáció nevében nem véletlenül szerepel ott az „& G-Jam Project" toldat. Számos efféle lemez tényleg szólóvállalkozás, ahol az egyébként rendszerint kiváló zenésztársak csak az adott gitáros kísérőiként nyilvánulnak meg, ebben az esetben azonban ennél többről van szó. Vagyis nem egy szólógitárost és kísérőzenekarát halljuk, hanem egy zenekart, ahol történetesen mindvégig a szólógitár játssza a főszerepet, de sokkal inkább együtt lélegzik a többiekkel, mint több hasonló produkció esetében.

Ami Pitta játékát illeti, nyilván lehet citálni párhuzamokat, de feleslegesen senkit sem fárasztanék ezzel, mert az album ismeretében – és ennek hatására az előző kettőt is meghallgatva – egyértelmű, hogy jellegzetes módon játszik, hangzása és dallamvilága a legkülönfélébb megközelítésű témákon is átüt. Satriani vagy Vai például természetszerűleg megkerülhetetlen minden hasonló produkció esetében, Istvánnál az én laikus füleim elsősorban az előbbit hallják ki, de az album szabad zeneisége, stílusok közötti roppant lendületes és bátor kalandozása például sokszor Steve Lukathert juttatja az ember eszébe. (Az erőteljes jazzes hatások és bizonyos hangszerelési megoldások is ebbe az irányba mutatnak egyébként.) És itt jutottunk el a mátészalkai gitáros nagyságának újabb bizonyítékáig: az album ugyanis amellett is teljesen egységes képet mutat, hogy simán követi rajta egymást a jazz-alapú, improvizatív érzetű téma, a tipikusabb instru gitárnóta és a belassult, bluesos jammelés. Ha mindenáron muszáj kedvencet mondanom, a kettesként érkező Lovely Visiont említeném, de az itt Roy nélkül megvillanó Nagy Ádám szájgitározásával ékesített, játékos Chicken Blues vagy a zsíros alaptémára építő, szaxofonnal is ékesített 1 Day 8 Week is közel ennyire bejön.

Nem akarom feleslegesen szaporítani a szót: ha kedveled az ilyesmit, ne hagyd ki a Melodic Visiont, ez egy roppant igényes, jó album ebben a stílusban, tényleg simán befér a nemzetközi elitbe.