Shock!

A KK's Priest esetében nagyjából már a név elárul mindent, a felállás meg aztán főleg, hiszen a csapatban két partvonalra tett/sodródott egykori Judas Priest-harcos egyesítette erőit. Ráadásul K.K. Downing gitáros és Tim „Ripper" Owens énekes mellett eleinte még a régóta felszívódott Les Binks doboslegenda is ott tevékenykedett. Nyilván ez egy sokkal kisebb volumenű történet az anyabandánál, de azért elég egyértelműnek tűnik a lényeg: ha nem is feltétlenül ellen-Priestet akart létrehozni a nyilatkozatai és – amúgy tök jó – könyve alapján meglehetősen sértett Downing, kétségtelenül van ebben az egész sztoriban egy fricska. Még az egyértelmű és érthető személyes, illetve marketinges szempontok mellett is.

A kérdés persze az volt, zeneileg mire lesz elég a nagy lendület meg a bizonyítási vágy, és ahogy nézem nálunk is meg máshol is a reakciókat, sokan nettó érzelmi alapon állnak egyik vagy másik oldalra. Nem lep meg ez sem, mindentudó metálrajongói körökben megszokhattuk, hogy kényszeresen állást kell foglalni és oldalt kell választani még akkor is, ha amúgy lövése sem lehet a kívülállóknak a tényleges háttérről. Jelen esetre letükrözve: az eredeti, partvonalra szorult arcnak szükségszerűen csakis igaza lehet, mert ő az eredeti tag, a zenekar csakis vele volt az igazi satöbbi-satöbbi. Én szeretnék eltekinteni ettől a megközelítéstől, és csak a zenére koncentrálok.

Ennek fényében pedig elég egyértelműen ki merem jelenteni: az A.J. Mills gitárossal (Hostile), Tony Newton basszusgitárossal (Voodoo Six) és Sean Elg dobossal (Cage) kiegészült KK's Priest ugyan nem rossz hallgatnivaló, de nem is kiemelkedő. És tényleg ne értse ezt félre senki, mert Downing soundja és játéka egyaránt összekeverhetetlen, Ripper hangja meg ma is óriási, de a Sermons Of The Sinner maximum amolyan szegény ember Judas Priestje. Nem mintha nagyon másra számítottam volna egyébként. Fogalmam sem volt eddig, mire képes egyedül K.K., de hát nem is lehetett: annak idején nem véletlenül emlegették őket kizárólag párban Glenn Tiptonnal, nehéz volt visszafejteni, szerzőként ki miért felelős, de utólag azért leszűrhető, hogy kettejük közül utóbbi volt a domináns fél minden tekintetben. Downing gitározása persze ettől még a KK's Priestben is felismerhető, a jellegzetes hangzáskép egyik szelete itt van, de dalokat tekintve maximum okés a végeredmény. Fogalmam sincs persze, mennyiben lett volna más (azaz: jobb) a végeredmény, ha Ken 1984-ben kerül ki a Priestből, és akkor csinál saját bandát – nem tudom, hogy egyedül, Glenn nélkül alapból is ennyi van benne dalszerzőként, vagy mindez inkább az életkor számlájára írható. Elvégre ebben a hónapban tölti a hetvenet, és természetszerűen nagyon rég kiírta magából a legjobb dolgait... De voltaképpen mindegy is.

A lényeg: hiába jelentek meg egyből a hangok, miszerint „ez az igazi Judas Priest" (???), és hogy ez a banda jobb a jelenlegi Priestnél, szerintem messze nem egy liga a kettő. És ehhez nem kell a több évtizedes, érinthetetlen klasszikusokhoz viszonyítani – az ilyesmi amúgy is teljesen értelmetlen –, mindössze elég berakni először a legutóbbi Judas-lemezt, a Firepowert, aztán utána ezt. Nem kérdés, melyik az A-ligás teljesítmény, és melyik a másodrendű sztori. És ez itt a lényeg: bár K.K. fogásai, szólói jellegzetesek, és a Priest-íz sem hiányzik, a Sermons Of The Sinner inkább olyan, mint egy ismeretlen, Priest-hatású banda nem túl fontos albuma, és kész. Számomra teljesen egyértelműnek tűnik, hogy ha nem Ken és Ripper készítették volna, senki nem is mondogatna olyanokat, hogy ennyire meg annyira meg amannyira fantasztikus.

Mint írtam, a nyers, kissé fapados, de okés hangzású anyag jól elhallgatható, de az igazán nagy pillanatok hiányoznak róla. És nem új Victim Of Changest, új Night Comes Downt meg új Painkillert emlegetek most, hanem csak olyan elsőrangú dalokat, mint a Never The Heroes vagy a Rising From Ruins a Firepowerről. Akad pár erősebb darab ebben az eresztésben is – a Hellfire Thunderbolt, a címadó vagy a Return Of The Sentinel például elég pofás szerzemények –, de a Sacerdote y Diablo, a Raise Your Fists vagy a rémesen tufa Brothers Of The Road inkább egy sokadrangú Priest-epigon repertoárjába kívánkoznának, mintsem Downingéba. Szólók terén is többet vártam, finomabb, ízlésesebb, dallamosabb, fogósabb megoldásokat, és azt sem szeretném elhallgatni, hogy a legmagasabb fekvésekben mintha Tim hangja sem szárnyalna már olyan bivalyerővel, mint mondjuk tíz-tizenöt éve. Azt meg jól tudjuk, hogy a csávó fantáziadús saját énekdallamok terén nem annyira penge, még ha Ken vélhetően eléggé terelgette most azért.

Jó, hogy Downing ismét alkot, az is jó, hogy ezt egy másik régi Priest-arccal teszi, nem kérdés, hogy boldogan megnézném őket élőben egy klubban jó sok régi Judas-alapdallal a műsorban, de ez a lemez önmagában nézve nem nagy eresztés. Nagy priestesként azért persze én sem tudok teljesen objektív maradni, szóval a pontszámomban a személyes szeretetem is benne van.