Shock!

A teljes ismeretlenség homályából talált rám a Koroded, akiket általában "lemetalcore"-oznak, ennek ellenére nekem inkább az extrém metal ugrott be inkább a zenéjükről, az első számról konkrétan a Fear Factory. (Illetve később is eszembe jutott pár helyen, főleg az utolsó nótánál, ami elmehetne tiszteletbeli FF dalnak is, hehe.)

A zene nem is olyan buta klisékkel teli cucc, mint amivel az előbb említett műfajban a zenekarok nagy százaléka dolgozik. Ámbátor azért is metalcore-ozhatják le őket, mivel producerkedésileg segített nekik a Hatesphere-es Jacob Bredahl, aki amúgy egy igen ütős, feszes soundot dobott össze a lemezre.

A Korodednek több ütőkártyája is van a már említett élvezetes hangzás mellett: a gitártémák is ötletesek, a dobos kifejezetten ízlésesen dobol, az énekes az üvöltés mellett nagyon sokat énekel - nem is rosszul. A hangszíne és dallamai picit hasonlítanak Corey Tayloréra (Slipknot), már amikor Corey jobban énekel. Azért Coreynál a Korodedes srác (Jan Röder) sokszínűbb próbál lenni, akár több vokálsávval. Jannak amolyan szőrösebb fajta torka van, amit nem szégyell kiereszteni, a nótákban 90%-osan a dallamok uralkodnak, nem az agresszívabb vokálstílus. Mondjuk az éneklése is meglehetősen agresszív. Nem akar túlmenni a saját korlátain - és mivel annyit dicsértem, azért ne gondoljon most senki egy irgalmatlan hangterjedelemmel rendelkező hangszálvirtuózra, egyszerűen csak jól használja ki az adottságait - bár néha kiengedhetné jobban a hangját, ha már van neki ilyen.

Összhatásilag egyébként inkább a nu metal ugrott be róluk, ezt kicsit akasztja meg a lemez közepe után picivel elhelyezkedő másfél perces monológ. Sajnos a szövegekkel nem rendelkezem, de állítólag intelligens sorokat róttak papírra - valószínűleg az előző másfél perces szösszenet is egy rövid társadalomkritika lehet. E rövid megakasztás után egy lírai nóta következik (In Love With Memories), ami a címe után inkább a lélekboncolgatásról szólhat. Horzsol ám ez a lírai dal, nem kell megijedni, nyál nem csöpög.

Korrekt a lemez, és valahogy mostanában mintha hiány is mutatkozna az ilyesféle stílusú zenekarokból - legalábbis a kiadók nem nagyon tolják őket előtérbe - így külön öröm volt számomra megismerni a Korodedet. Amit még hiányolok náluk, az egész egyszerűen dalszerzési fondorlat: nagyon hiányzik innen jó pár olyan téma, ami megmarad a fülben, akár riff, téma, refrén, bármi. Mert oké, legyalulnak és tényleg élmény végighallgatni, és nem is rakja el az ember a polc mélyére egy-két hallgatás után, hanem jólesik elővenni többször, de tény, hogy nincs akkora gigantikusan magával ragadó nóta (csak mondjuk félgigantikus), amitől leesett volna a szemöldököm a helyéről. Bár azért akadnak meglepetések, az elején említettem az utolsó dalt (People Of The Abyss) amiben még Zakk Wylde-féle gitárvinnyogás is került (amúgy nem csak ide, csak itt jobban feltűnt), illetve kicsit Meshuggah-szerű ritmustördelés is.

Mindenesetre tetszik a Koroded, nem fogom én sem elsüllyeszteni a cd-t, és azon sem lennék meglepve, ha a következő kiadójuk valami nagyobb kaliberű cég lenne. Én szurkolok nekik.