Shock!

Minden évben pirosbetűs ünnepnap számomra, amikor kézbe vehetem Tilo Wolff legújabb csodáját. Idén sincs ez másképp... A koncepció mit sem változott. Megmaradt a kezdetek óta kidolgozott fekete-fehér világ a külcsínben. Ami ellenben a belsőt illeti...

A nyitó Kyrie - a maga csaknem 13 perces hosszával - talán Tilo minden eddigi szimfonikus szerzeményét felülmúlja. Komor hangulatát, sötéten hömpölygő kórusait oldja a változatos hangszerelés, mely gond és fenntartás nélkül hasonlítható a valaha élt legnagyobb klasszikus zeneszerzők műveihez. Aki nem hiszi, magára vessen, ezt ugyanis elfogódottság nélkül állíthatom. Tilo, akinek műveit már a Londoni Szimfonikusok is örömest eljátszották, elképesztő komponálási tehetséggel van megáldva. Kottára álmodott dallamait ezúttal a Die Spielmann-Schnyder Philharmonie társulat kelti életre.

A Durch Nacht und Flut hallgatása során pedig máris a másik arcával ismerkedhetünk - a Lacrimosa kemény oldalával. A dinamikus kislemezes nóta lendületbe hozza a gépezetet, megszólal a Mester melankolikus, kifejező hangja, felélednek a gitárok, AC áldásos munkája által pedig felpörögnek a dobok. A szimfonikus aláfestés nem tűnik el teljesen, mindössze ízlésesen megbúvik a háttérben és csak időnként csillan meg üde színfoltjaival.

A lassan, álmodozón áramló Sacrifice xilofon-játékkal indít, a dal hangulata ennek megfelelően különös. Kissé elvont darab, ezzel némileg a 'mosa korai időszakára emlékeztet (Angst, Einsemkeit albumok). De a gitárok azért nem hiányoznak teljesen, mi több, míves szólót is kapunk ajándékként, a végkifejlet pedig egy gyönyörűen kibontakozó szimfonikus fényözön. Anne Nurmi tétele ezúttal az Apart című szerzemény. Erről nem is érdemes sokat megjegyezni. A hölgy teljesítménye épp olyan szintű, mint korábban volt: tűrhető... Az Ein Hauch von Menschlichkeit és az Eine Nacht in Ewigkeit lírai dalok, romantikus hegedű- és zongorakísérettel, valamint Tilo mesélő, bús énekével. A Malina is az érdekes tételek közé tartozik, melynek épp úgy része a hegedű, a csembaló, a kórus, mint a gitárok és az elektronika. Sokszínű, tempós dal, már-már slágeres énekdallammal.

Az album utolsó felvonását egy szintén 13 perc körüli szerzemény alkotja, a Die Schreie sind verstummt. Természetesen szimfonikus alapú ez is, de amúgy 'mosa-szerűen, tehát akadnak itt zakatoló gitárok is rendesen. A dalból ugyan hiányzik a Stillére helyenként oly jellemző végső kibontakozás, ám ettől még hibátlan és szépen megírt befejezése egy döntő részt klasszikus hangvételű albumnak.

Tökéletes, ezerszínű és gyönyörű.