Shock!

Hát itt van végre. Az újabb Csoda. Kevéske személyes istenségeim egyike, Tilo Wolff, a mai idők legbriliánsabb klasszikus komponistája ismét ajándékot nyújt át mindazoknak, akik nem idegenkednek a komolyzenétől.

A törvényszerűen fekete-fehér színvilágú Lichtgestalt album tüstént a cseppet sem kispályás, bő tizenegy perces Sapphire tétellel indít. Lírai fúvósok andalítanak misztikus hangulatban. Perceken átlebegünk aléltan, súlytalanul, hallgatva Tilo mélységes, kántálás-szerű énekét - mígnem egy ponton ránk zuhan a mennybolt. Komor kíméletlenséggel dübörgő gitárok, erőre kapó dobok tarolnak le mindent, ami eddig csendesen csobogott és tündökölt. A teljes elborulás és vadulás természetesen átmeneti - a dübörgést végül ismét szelídebb árnyalatok váltják fel. A dal mutat némi rokonságot a Stille veretes nagyágyúival (Der Erste Tag; Die Strasse der Zeit) is, ami a végső beindulást illeti...

Erőteljes, dinamikus nóta a Kelch der Liebe. Óriási dallama áthömpölyög mindahány érzékünkön. Ez az egzaltált, önmarcangoló, vágytól űzött, majd eufórikus állapotba torkolló végkifejlet erősen hajaz olyan nótákra, mint a Halt mich (Elodia). Dallama azonban az Ich bin der brennende Komet című zöngét idézi kísértetiesen. Az elevenen lüktető címadó szerzemény szimfonikus, ugyanakkor nagyon is metalos hangvétele teljes összeolvadásban örvénylik. Ismét zúznak a gitárok, Tilo pedig gonoszkás túlfűtöttségében majd' kiugrik a bőréből.

Visszacsöppenünk a klasszikus világba a Nachtschatten perceiben. Vonósok húzzák konokul, csökönyösen, szívhez szólóan sírdogál a hegedű, Tilo pedig "lacrimoso" adja elő soros keserveit, félelmeit, gátlásait. Hiába, ő még a bánatos panaszkodását is képes gyönyörű hangok közé ágyazni... Ezúttal a hangulati fokozást előbb szimfonikus módon, majd "keményebb eszközök" bevetésével oldja meg.

Már az angol címből - My Last Goodbye - is sejthető, hogy ez a nóta Anne Nurmi előtérbe helyezését jelenti majd... Hogy azért annyira ne fájjon a dolog, egy duettről van szó. A The Party is Over egy mindvégig álmodozós, révedő dal, melyet Tilo angolul ad elő - tehát ritkaságnak számít! Kissé különös alaphangulatot képvisel az egyébként nagyon is eleven és hajtós Letzte Ausfahrt: Leben.

Monumentális, csaknem negyedórás nótagigász zárja az albumot. Akik ismerik Tilo Wolff koncepcióját, albumainak felépítését, már aligha lepődnek meg ilyesmin. A Hohelied der Liebe komor szimfonikus borongással kezd. Kitartó mélasággal hömpölygünk, drámai kórus zengedez, mígnem rákapcsolnak a gitárok, beindul a zord húrtépés. Ám a mű ennek ellenére lírai méltósággal vonul tovább - egészen a végső, varázsos kibontakozásig.

Mondhatnám: ez csupán a szokásos pakk. Ám ami Tilo Wolff esetében megszokottnak mondható, az nem kevesebb, mint túláradó szenvedély, lélegzetszegő szépség, végletes érzelmek kavalkádja. Ezerszínű, minden igényt kielégítő hangszerelés, komoly zeneszerzési feladatok hibátlan megoldása, romantikus és szilaj erők örökös párharca. Egy ideig minden Lacrimosa albumot a Stilléhez mértem, de rájöttem: ennek vajmi kevés értelme van. A maga módján Tilo valamennyi gyöngyszeme tökéletes és páratlan. A Lichtgestalt is az. Egy zseni zseniális alkotása.