Valahol egy cseppet sem meglepő az az underground thrash újjáéledés, aminek jelenleg szem- és fültanúi lehetünk, és habár egyelőre nem nagyon látni még a dolog kifutását, az biztos, hogy jó hallgatni a két évtizeddel ezelőtti Bay Area hangulatot tökéletesen megidéző olyan kaliforniai csapatokat, mint a Fueled By Fire, a Bonded By Blood vagy a Warbringer.
A Lazarus A.D. némileg eltér az említettektől: ők egyrészt a híresen eseménytelen amerikai Közép-Nyugatról, Wisconsinból érkeztek, másrészt a modernebb végükről fogják meg a dolgokat. A The Onslaught debüt saját kiadásban, akkor még simán Lazarus néven két évvel ezelőtt már megjelent, de most, a kedvező áramlatokat kihasználva a Metal Blade feljavított formában ismét kihozta. Az eredeti anyag a frissített bandanév és a profi borító mellett kapott egy újrakeverést is, amit nem kisebb arc végzett, mint James Murphy. Márpedig ha valaki, hát akkor az egykori Obituary, Death, Testament gitárvarázsló egészen biztosan tudja, mi fán terem ez a műfaj.
Brian Slagel kiadója jó érzékkel ismerte fel, hová érdemes nyúlni, a Lazarus A.D. ugyanis kívülről fújja a stílus minden egyes trükkjét, és ha szívesen hallanál egy száz százalékos thrash lemezt, ami ugyanakkor túlmutat a nosztalgikus múltidézésen, felesleges is tovább keresgélned. Nem állítom, hogy túl eredeti a csapat, de az biztos, hogy tudják, mitől döglik a légy, és 43 percben annak rendje és módja szerint demonstrálják is, miért volt képes ez a műfaj túlélni ennyi időt. Már néhány hangból is teljesen nyilvánvaló, hogy a négyes tagjai a klasszikus Bay Area bandákon nőttek fel, ezek közül is az Exodus hatása a legkristálytisztább, de itt-ott Death Angel, Testament, Metallica ízek is befigyelnek, és természetesen a Slayert is ugyanúgy megemlíthetjük, mint minden hasonló vonalon mozgó alakulatnál. A jellegzetesen egymásba csavarodó, mániákus kétgitáros riffelés és a klasszikus tika-tika tempók mellett ugyanakkor jelentős szerepet kapnak náluk a modernebb, groove metalos megoldások is, aminek köszönhetően a lemez azoknak az ifistáknak is simán bejöhet, akik mondjuk a Lamb Of God révén hallottak először hasonló típusú muzsikát.
Túl sok okosságot ezen túlmenően nem nagyon lehet elmondani a The Onslaughtról: ha szereted ezt a vonalat, ne menj el mellette, mert a csapat tényleg jó. Elsőre persze csak egy brutális nagy massza jön le a dalokból a pusztító intenzitás mellett, de másodjára-harmadjára már fülbe ragadnak az olyan nóták, mint a gyilkos nyitás Last Breath, a reszelős Thou Shall Not Fear, a kegyetlen Revolution vagy a klasszikus ízeket 21. századi tördelésekkel összeeresztő Lust. Jeff Paulick énekes/basszusgitáros üvöltözése erősen közelít a jelenlegi Exodus torok Rob Dukes-éhoz, de acsarkodó előadását néhol jól ellensúlyozzák a gitáros Dan Gapen öblösebb, mélyebb hangjával. Gapen és társa, Alex Lackner egyébként a sivító, tekerős szólókat is nagyon rendesen odatették, ha már itt tartunk, és a dobos Ryan Shutler is alaposan áttanulmányozta a mesterek munkásságát Dave Lombardótól kezdve Charlie Benantén át egészen Vinnie Paulig.
Nem állítom, hogy végig üresjáratoktól mentes a lemez, a hangzásnak pedig még a Murphy-féle újragenerálozás ellenére is akadnak fogyatékosságai – elég száraz a sound, és a ritmusszekciónak is simán lehetne több alja –, így nem adok magasabb pontszámot, de hetek óta hallgatom a lemezt, és nem nagyon tudok ráunni. Kíváncsian várom a következő nekirugaszkodást, a Lazarus A.D. ugyanis igen komoly ígéret a jövőre nézve.
