Shock!

Nagyívű kinyilatkoztatásnak kellene itt állnia arról, hogy mennyire kerek, perfekt, a szó legjobb értelmében progresszív produkció a Leprousé, hogy mennyire nem találok immár minimális fogást sem a notoddenieken. Ráadásul a Pitfalls óta végre azt is megtapasztalhattam, hogy hasonlóan fölényes módon megy mindez az kvintettnek élőben is. Ugyan négy éve, a Malina kapcsán már megelőlegeztem a Leprousnak, hogy a csúcsra értek, ők viszont, ezzel mit sem törődve, azóta is folyamatosan fejlődnek, tökéletesednek, és persze az ősrajongó, vaskalapos arcoknak óhatatlanul csalódást okoznak. Bár az Aphelion limitált verzióira bónuszként felkerült az Acquired Taste 2021-es, monumentális koncertváltozata is, természetesen szó sincs a Bilateral világának visszahozataláról, se ideje, se oka nincs a zenekarnak a visszapillantó tükörbe tekinteni. A friss dalcsokor a Pitfalls megközelítését terjeszti ki, így amikor Einar Solberg énekes/billentyűs/agy azt mondja, hogy „nagyon másmilyenre" sikerült, kételkedjünk. Sajnos/szerencsére a leprousi értelemben vett tájékozódási pontok helyben maradtak.

Egyszer talán felmerül majd Einar(ék)ban, hogy a tábor kiszélesítése, a könnyebb befogadhatóság oltárán beáldozzanak valamennyit az idegborzoló vokális gyönyörből, de ez a pillanat egyelőre nem érkezett el. A felületes hallgató az Aphelionra is nyugodtan rámondhatja, hogy újabb Solberg-szólóanyagról van szó, hiszen emberünk újfent nem fogja vissza magát, ráadásul szokásához híven a dalok túlnyomó többsége esetében szerzője és producere is volt a műsornak. Aki a Leproushöz közelít, annak előnyös vele jóban lennie, ez alapvetés. A többiek szerepe inkább élőben tisztázódhat le, bár ezúttal határozottan akad néhány olyan mozzanat, amely ezt a képet is tovább árnyalja. A COVID-gyermek Aphelion dalait több stúdiós session gyümölcseiből gereblyézték össze, és ezek között akadt olyan is, amikor a csapat ténylegesen együtt zenélve formálta készre a szerzeményeket. A lemez egyik erénye azonban, hogy nem lehet egyértelműen rámutatni ezekre a „kakukktojásokra", a Leprous világa annyira jellegzetesen átüt mindenfajta zenei szöveten. Annyira, hogy ezúttal még egy gitárszóló (!!!) is belefért.

Az Aphelion, elődeihez hasonlóan, megkívánja az elmélyült, odaadó zenehallgatást, és milliónyi apró finomsággal hálálja meg ezt a mostanra azért hellyel-közzel kiismert keretek között. Meglepetésként hathat például Simen Børven dala, a Have You Ever?, amely természetesen még véletlenül sem a basszusgitár fényezéséről regél, viszont megvillant valamit a valódi progger minimalizmus lényegéből. Ennek egyfajta ellenpontja lehetne a Nighttime Disguise szerepeltetése, ahol Solbergék teljes egészében a rajongókra bízták a miről/hogyan/mivel kérdéseit. Egy roppant elegáns trollkodás termékét hallhatjuk tehát, nyolchúros gitárral, hörgéssel és rézfúvósokkal megbikázva, amely még ebben a tökéletesen kifordított megközelítésben is túl jól sikerült ahhoz, hogy innen lemaradjon. Mindezzel nem azt akarom sugallni, hogy a Leprous a szélsőségek kergetésébe fogott volna, mert az Apheliont általánosságban a legkevésbé sem ez jellemzi, de jó látni ezeket az apróságokat, ahogy belesimulnak a szépen körülbástyázott összképbe. Abba az összképbe, amelyben ezúttal Tor Oddmund Suhrke és Robin Ognedal egymást kiegészítő, nagyszerű gitáros megmozdulásai is kellő súllyal vannak jelen (e téren a Pitfallshoz képest akár rehabilitálásról is beszélhetünk).

Ahogy szőrmentén már említettem, az Apheliont alapvetően a Pitfalls továbbgondolásának tartom, ez okból pedig felkészültem egy esetleges komolyabb meglepetésre is, ami a majdani folytatást illeti. Addig azonban itt van ez az utóbbi három lemez, amelyek között véres verítékkel sem tudnék sorrendet felállítani – szerencsére nincs is rá szükség, és ahogy mostanában gyakran megesik, rég nem hallott élvezeteket halmozhatok általuk. Négy éve tart nálam ez az ámulat, és azóta is képtelen vagyok ráunni a Leprousra.