Shock!

A német, instrumentális zenét játszó Long Distance Calling zenekar nem ismeretlen számomra, néhány korábbi lemezüket hallgattam is, csupán a kritikaírós szórásból maradtak ki végül, valahogy nem gyakoroltak rám sosem AKKORA hatást, mint az idei, beszédes című How Do We Want To Live?-vel. Persze ehhez kellett az is, hogy a zenekar kilépjen a komfortzójánájából, illetve új útra tévedjen, ahol a korábbiaknál sokkal intenzívebben és hangsúlyosabban használja az elektronikát.

Ember és gép, a technológia fejlődése: a lemezt a mesterséges intelligencia fejlődésének dedikálták, de mindez leolvasható a '80-as évek sci-fi festményeit idéző borítóról is, amivel már félig megnyertek maguknak, aztán ahogy elkezdődött a zene, és a vangelises Blade Runner-hangulatból átúsznak Pink Floydba, pillanatok alatt megvettek maguknak. Persze utóbbi zenekar említése nem véletlen, hiszen bevallottan a Pink Floyd modern változatához hasonlítják a zenéjüket, bár azért én ezzel a jelzővel óvatosan bánnék. Mindenesetre a lebegős gitáros részek hangulatában akad némi párhuzam, de ezzel nincs is semmi baj.

Furamód általában (vagy régebben) postrocknak gondolták a LDC által művelt zenei világot, ám mivel eleve az InsideOut égisze alatt dolgoznak, számomra ez inkább progresszív, illetve instrumentális hangulatzene. Ha mindenáron be kell rakni valami fiókba, én valahol a két műfaj közé sorolnám őket. Ötvenhárom perces a lemez, és ebben az instrumentális formában aránylag nehéz lekötni a figyelmet majd egy órán keresztül, ám a LDC ebben remekül működik, utaztatós, lebegős, hangjegyekkel történetmesélős zenéjük nagyon gyorsan magával ragadott, nem csupán háttérzeneként  működik nálam, hanem nagyobb hangerőn, odafigyelős üzemmódban is.

Az elején említettem az elektronikát, és igen, határozottan a '80-as évek hangulata köszön vissza ezek alkalmazásával, mondhatni úgy is, hogy manapság synthwave/retrowave néven fut ez a műfaj, az Immunity című dal az egyik legeklatánsabb példája ennek, noha a gitár is hangsúlyos szerepet kap e bő öt percben. A lemezen végig tökéletes egyensúlyban mozgatják a billentyű-gitár arányt, a dobok meg annyira élő hangzást kaptak, amivel még jobban az élőzene felé billen a mérleg nyelve. A kiemelkedő pillanatok közé tartozik a majd nyolc perces Voices, melynek végén az egyik legsúlyosabb riff is megvillan. A Sharing Your Thoughtsról Joe Satriani világa ugrott be helyenként, persze nem a virtuozitás, inkább a mesélő szerkezet kapcsán, és ez a szépen felfelé ívelő, érzelmi hullámvasutaztató szám talán a legnagyobb kedvencem az albumról, és a lemez második odacsapós riffjével is kezet rázhatunk benne.

Az első négy lemezen szerepelt egy-egy énekkel megtámogatott dal, most felelevenítették ezt a hagyományt a Beyond Limitsszel, amelyben Eric A. Pulverich vendégénekel a Kyles Tolone nevű zenekarból. A szám nyilvánvalóan pont ezért hangyabokányit ki is lóg a lemezről, megakasztja az előző sok perc hömpölygését, azonban a refrénben elkaptak egy olyan plusz, szívet tépő érzelmi gondolatot, ami gyorsan szerethetővé teszi. Az utolsó, Ashes című záró tétel spoken wordös bevezetőjében nagyjából el is mondanak az emberiségről egyfajta magvas véleményt, ami bizonyos szemszögből találó is, aztán ebből a gondolatfolyamból bontakozik ki egy szintén Pink Floyd-ízű dallammenet, amivel lezárást nem kapunk, csak felbolydult pszichés állapotot.

Június elején jelent meg a How Do We Want To Live?, mely kérdésre mindenki megfogalmazhatja magában a választ, én konklúzióként adok nekik egy erős nyolcast, aztán valami stream-koncerten talán meg is lehet őket nézni valamikor.